„Egy hosszú távú betegség után eltávolították a belső fülemet, majd a rokkantság miatt elvesztettem az állásomat” – kezdte a The Guardiannak írt levelét egy 50 éves férfi, aki jelenleg csak az egyik fülére hall. Mint írta, még vár a hallásjavító implantátum beültetésére, addig pedig más segédeszközöket kell használnia, amelyek ugyan segítenek neki, fogyatékossága azonban nagymértékű stresszt okoz neki, amikor a munka világába való visszatérésre gondol.
„Pánikrohamra ébredek éjszakánként”
A férfi a hallásvesztés után néhány évig elveszettnek érezte magát, de lassacskán felépült és összeszedte magát. Végül jelentkezett egy gyakornoki programba, a tanulószerződése azonban hamarosan megszűnik – így pedig egyre jobban aggódik, hogy nem sokára újra álláskeresésbe kell kezdenie. A betegsége és a műtéte miatt nem is vezethet, így tanácstalan, hogy milyen lehetőségei lesznek, és mennyire veszik majd őt komolyan a cégek.
„Előre félek, hogy feleennyi idős, egészséges emberekkel szemben kell majd bizonyítanom. Néha pánikrohamra ébredek éjszakánként, és gyakran a sírás kerülget. Csak arra vágyom, hogy valaki segítsen, és mondja azt, hogy minden rendben lesz – de nem tudom, kihez fordulhatnék. Nem akarok újra teherré válni a feleségemnek és a gyerekeimnek. Sok barátomat már el is veszítettem, mert egyszerűen nem értettek meg. Ez az új helyzet nagyon sok fájdalmat okoz” – fogalmazott az elkeseredett férfi.
„Sokáig tarthat, mire alkalmazkodunk az új helyzethez”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, aki gyakran ad tanácsot a magánéleti nehézségekkel küzdő olvasóknak. Elsőként arra hívta fel a férfi figyelmét, hogy egy hosszú távú betegséggel szembenézni mindig nehéz, és óriási bátorság kell hozzá.
„A dolgok ugyan jellemzően csak apránként, de idővel biztosan változnak. Az egészségügyi válságok komoly kihívást jelenthetnek, és bizony sokáig tarthat, mire alkalmazkodunk az új helyzethez és újraértelmezzük önmagunkat. Senki sem tudja megígérni, hogy minden 100 százalékosan rendben lesz, de az biztos, hogy lesz öröm és remény, és bátran sírhatunk is, ha kell” – fogalmazott.
Barbieri konzultált Lucy Easthope krízistanácsadóval is, hogy minél jobb tanácsot adhasson olvasójának. A professzor szerint az emberek gyakran védekezésként használják a pesszimizmust, de ez csak addig hasznos, amíg nem szabotál minket. Fontosnak tartotta továbbá kiemelni, hogy a nehézségeken való túllendülés sokan saját maguknak nehezítik meg, mégpedig azzal, hogy irreális elvárásokat támasztanak magukkal szemben.
6 súlyos tévhit a megváltozott munkaképességről
Tényleg igaz lenne, hogy a fogyatékossággal élők mindig mások segítségére szorulnak? Valóban csak az idősebbek érintettek? Döntsük le a tévhiteket és az előítéleteket!
Mennyi a normál nyugalmi pulzus, és mikor a legjobb megmérni?
Legjobban: