Sokszor gondoltam már arra, hogy megírjam betegségem történetét, de annyi sorstársamét olvastam már, hogy úgy éreztem a sajátom talán elsikkad mellettük. Mikor rátaláltam a „Van tovább!” pályázatra, elhatároztam: ha egy aggódó, kezelés előtt álló betegen segíthetek- már érdemes nekiülnöm. Persze kavarogtak a gondolataim, honnan is kezdjem, hiszen annyi minden áll már mögöttem.
Tavaly szeptemberben szembesültem a diagnózissal: rosszindulatú emlődaganat . Hallottam, de nem akartam felfogni mit is jelent ez? Hazaértem, kitört rajtam a pánik. Miért én? 34 évesen, két kicsi lánnyal? Mihez kezd majd a család nélkülem? Min kell majd keresztülmennem? Három nap szabadságot kértem, mert úgy éreztem vége a világnak, nincs tovább. Órákat töltöttem a diagnózisról, terápiákról, kezelésekről szóló cikkek olvasásával, betegek beszámolóinak böngészésével és statisztikák értelmezésével. Egyre kilátástalanabbnak tűnt minden. S hiába beszéltünk naphosszat itthon róla, nehezen jött a megnyugvás. A negyedik reggel ébredtem úgy, hogy ez így nem mehet tovább, erőt kell vennem magamon, végiggondolni, hogyan is jutottam ide és legfőképpen, hogy jutok ki belőle? Bejelentkeztem sebészeti konzultációra. Már az a fogadtatás, ami ott ért, letett bennem egy alapkövet az új életem felépítéséhez. Nem volt olyan kérdés, amire ne kaptam volna választ. Akkor még nem értettem mi is az, ami annyira megnyugtat. Ma már tudom: a szeretet, a szakmai hozzáértés.
Egy hónapra rá műtöttek. Fizikailag jól voltam, lelkileg kevésbé. A hegek elkeserítettek, újabb tükörkép az életemről. Azt hiszem akkor kezdtem el tudatosan magam köré gyűjteni azokat, akiktől szeretetet kapok és kizárni, akik lehúzták eddigi energiáim. Tudatosult végre bennem: magamban kell az okot és a megoldást keresni. A lelki nyugalom, a múlt fejezeteinek lezárása, a megbocsátás, a szeretet kimutatása és az érzelmek kinyilvánítása szükséges mindahhoz, ami még vár rám. Majdnem egy hónap is eltelt mire a szövettani lelettel az onkológiára kerültem. Ott már várt egy újabb lelet: csontáttétet találtak. Megkaptam az onkoteam javaslatát: kemoterápia és sugárkezelés kell a gyógyuláshoz. Szörnyen hangzott. Biztos, hogy nincs más út?
Aztán a lányaimra gondoltam és nem volt kétség. Ha magam miatt nem merem, de értük meg kell tennem. Ha lesznek nehezebb napok, ők úgyis átsegítenek rajta- bár közhelynek tűnt a gondolat. Amikor bemutattak az orvosomnak, abban a pillanatban éreztem, feltétel nélkül bízom benne, a kezelésben és abban, hogy segít meggyógyulnom. Az első kemoterápia után egy hétig feküdtem otthon szenvedve a kínzó mellékhatásoktól . El sem tudtam képzelni, hogyan bírom ki ezt még hétszer? Minden apró tünetemmel odaálltam a kezelőorvosom elé. Végtelen türelemmel, szeretettel és szakmai tudással biztosított arról, hogy legközelebb mindent megtesz, hogy segítsen elviselhetőbbé tenni a napjaim. És így is lett. Mire elhagyott a hajam, már elfogadtam a sorsom.
Azt, hogy segítség nélkül nem megy, de épp ennyire kell az akaratom, nem elég csak az orvosoknak küzdenie értem. Minden kezelés kicsit könnyebben, rutinosabban telt. Mosolyogva járok a kórházba, s nem zavar, ha megbámulnak az utcán.
A lényeg abban rejlik, tudom, mit akarok és hová tartok. Egy percig sem szabad megadnunk magunkat a betegségnek, le kell küzdeni, mindenáron! Ha fájdalommal jár, hát azzal. Ha sírni kell, hát azzal. De minden napot mosollyal kezdek és zárok, hogy tudjam: másnap is vár az élet, egy újabb kis ösvény a gyógyulás útján.
(Beküldő : K.-né M. Szilvia)
