Linus Pauling kémikus a 20. század tudományos életének meghatározó alakja volt, 1954-ben kémiai Nobel-díjjal is elismerték a munkásságát. Eredményei alapjaiban formálták a kémiai kötésekről és a fehérjék szerkezetéről alkotott ismereteinket. Szakmai karrierje kései éveiben ugyanakkor egy egészen más kutatási téma kapcsán került a figyelem középpontjába: meg volt ugyanis győződve arról, hogy magas dózisban a C-vitamin alkalmas lehet rákbetegek kezelésére. Akkoriban sok orvos gúnyosan fogadta a felvetést, ma, mintegy fél évszázaddal később viszont sokkal összetettebb az elmélet megítélése. Mint azt Justin Stebbing onkológus, az Anglia Ruskin Egyetem kutatója írja a The Conversation oldalán, Pauling fontos kérdésekben tévedett, mégsem lehet azt mondani, hogy teljesen tévúton járt volna.
C-vitamin daganatos betegeknek: hasznos vagy sem?
Pauling C-vitaminnal kapcsolatos kutatásai az 1970-es években kerültek igazán előtérben. Ewan Cameron skót orvossal együttműködve előrehaladott stádiumú, gyógyíthatatlan rákbetegeknek adtak magas dózisban C-vitamint – első alkalommal intravénásan, majd tabletták formájában. A kontrollcsoporttal összehasonlítva aztán arról számoltak be, hogy az így kezelt páciensek átlagos túlélési ideje hosszabbra nyúlt, egyszersmind az állapotuk is jobban alakult, kevesebb panasszal küzdöttek. Megfigyeléseik alapján a túlélési idő egyes esetekben a többszörösére is nőhetett.
Később az amerikai Mayo Clinic nonprofit orvosi központ két nagyobb kísérletben is tesztelte a két kutató felvetését. Az eredmények azonban egyértelműen azt mutatták: a C-vitamin valójában nem biztosít semmilyen előnyt e téren. Azoknál a betegeknél sem tudtak élettartam-növekedést kimutatni a kontrollcsoport tagjaihoz képest, akik C-vitamint szedtek. Az onkológusok többsége számára ezzel egyszer és mindenkorra le is zárult a téma. Megítélését tekintve a C-vitamin is bekerült a sok más alternatív gyógymód közé. Pauling ezzel kapcsolatos ellenvetéseit pedig széles körben csupán szomorú hibaként kezelték, és úgymond igazolást nyert, hogy csak azért, mert valaki igazi zseni egy területen, még nem garantált, hogy másban is az.
Mint azonban arra Stebbing rámutat: egy fontos különbség felett sokan átsiklottak abban az időben. Míg ugyanis Pauling és Cameron intravénásan adott C-vitaminnal kezdték kísérleteiket, addig a Mayo Clinic kizárólag tablettás formában adta azt a betegeknek. Ez azért nagyon lényeges, mert a bélrendszeren át csak meghatározott mennyiségű C-vitamin tud felszívódni. Az ezt meghaladó mennyiséget a szervezet egyszerűen nem hasznosítja. Ezzel szemben intravénásan adva vitamin szintje akár tízszeresen, százszorosan meghaladhatja azt az értéket, amelyet tablettákkal bármikor is el lehet érni. Márpedig ilyen extrém magas koncentrációban a C-vitamin egészen máshogy kezd viselkedni a szervezetben.
Hétköznapi bevitel mellett a C-vitamin antioxidáns hatást fejt ki: megköti a káros molekulákat, ezáltal védi sejtjeinket- Nagyon magas koncentrációban viszont a szerepek megfordulhatnak, különösen rákos daganatok környezetében. Laboratóriumi vizsgálatok tanúsága szerint a magas dózisú C-vitamin elősegítheti a hidrogén-peroxid képződését, egy igen reakcióképes vegyületét, amely károsíthatja a sejteket. A tumorsejtek pedig különösen érzékenyek rá, hiszen eleve hátrányos helyzetből indulnak. Elvégre gyorsan próbálnak növekedni egy gyakran gyenge vérellátású környezetben, miközben maguk is rengeteg reaktív vegyületet állítanak elő. Belső öntisztító rendszerük emiatt nagyon túlterhelt.
A hirtelen hidrogén-peroxid-löket tehát a rákos sejtek egy jelentős részét megoldhatatlan feladat elé állíthatja: DNS-ük és energiarendszerük olyan mértékű károsodást szenved, amelynek következtében elpusztulnak. Eközben a kisebb terhelésnek kitett és ezáltal jobb védekezőképességű normál sejtek nagyobb valószínűséggel túlélik a hasonló behatásokat. Ilyen módon tehát a nagyon nagy dózisú C-vitamin kevésbé viselkedik úgy, mint egy hétköznapi táplálékkiegészítő, sokkal inkább úgy, mint egy gyenge, szelektív kemoterápiás gyógyszer. Csakhogy az ehhez a hatáshoz szükséges dózist tablettákkal nem lehet bevinni.
Mit mondanak a modern kutatások?
Stebbing rámutat: mindent egybevetve a C-vitamin onkológiai felhasználásával kapcsolatos tudományos bizonyítékok egyelőre igen kezdetlegesek, továbbá vegyes képet mutatnak. Kisebb kísérletek során többféle nehezen kezelhető ráktípus esetében is vizsgálták már a magas dózisú, intravénásan adott C-vitamin hatását, beleértve például petefészek-, hasnyálmirigy- és agydaganatokat egyaránt. A páciensek egy jelentős részénél heti többszöri kezelés mellett sem jelentkeztek súlyos mellékhatások. Ugyanakkor gyenge vesefunkció vagy bizonyos ritka örökletes betegségek fennállása mellett már előfordulhatnak komolyabb problémák. Ezért aztán nagy körültekintést igényel, hogy kiket lehet egyáltalán C-vitaminnal kezelni.
Ami pedig a mérleg másik nyelvét, a várható előnyöket illeti, e téren szintén nem lehet egyértelmű kijelentéseket tenni. Néhány tanulmány arról számolt be, hogy a kemoterápiás kezelés C-vitaminnal történő kiegészítése meghosszabbíthatja egyes rákbetegek túlélését, vagy mérsékelheti a mellékhatások intenzitását. Más kutatások viszont nem találtak bizonyítékot hasonló előnyökre. Mindent egybevetve ezek a kísérletek mind kisebb létszámúak, és nem lehet belőlük szilárd következtetéseket levonni. Ami egyelőre konzisztensnek tűnik, az az, hogy a kemoterápia mellett adott C-vitamin segíthet csökkenteni a páciensek kimerültségét, fájdalmait és a kezelés egyéb mellékhatásait, mint például az émelygés. Márpedig egy előrehaladott stádiumú rákkal küzdő beteg számára ez is nagyon fontos lehet.
Pauling sem tévedett mindenben
„Mindent egybevetve tehát igaza volt-e Paulingnak? Nos, a legjobb válasz erre talán az, hogy részben volt csak igaza, főként olyan okokból, amelyeket nem érthetett teljesen, ígéretei pedig túlzóak voltak” – írja Stebbing. Hozzáteszi, Pauling tévedett abban, hogy a tablettaként szedett C-vitamin erőteljes gyógymód lenne a rákra. Nagy létszámú, jól megtervezett kísérletek nem tudták alátámasztani ezt a kijelentését. Ugyancsak tévedett abban, hogy a C-vitamint számos betegség szinte univerzális gyógymódjaként mutatta be.
Az a sejtése viszont nem volt teljesen téves, hogy a C-vitamin speciális szereppel bírhat a rákkezelésben. Már azelőtt megérezte, hogy az intravénásan, nagy dózisban adott vitamin másként viselkedhet, mint a szokásos étrend-kiegészítők, mielőtt ezt bizonyítani lehetett volna. A modern kutatások pedig igazolták, hogy az intravénásan adott C-vitamin sokkal magasabb koncentrációban jelenik meg a vérben, egyszersmind a biológiai hatásai is megváltoznak így. Azt viszont továbbra sem sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy ez alkalmas lehet a rákbetegek életének meghosszabbítására. Ennek hiányában pedig jelenleg kísérleti eljárásként tekinthetünk csak rá: ígéretes lehetőségként, amelyet érdemes tanulmányozni, de nem alkalmas arra, hogy felváltsa a meglévő terápiás módszereket.
„A vitaminok és a rák közös története továbbra is fejlődik, alakul. Ha a C-vitamin és a rák kapcsolatának történetéből valamit is megtanulhatunk, az az, hogy a tudomány ritkán halad előre egyenes vonalban. Egy merész elképzelés, néhány hibás korai kutatás, heves visszhang – majd évekkel később egy csendesebb, körültekintőbb visszatérés a kérdéshez. Lehet, hogy Paulingot sosem igazolják teljes mértékben, de nem mondhatjuk, hogy kizárólag téveszmék vezérelték volna. Lelkesedésében talán megpillantott egy apró igazságmorzsát jóval azelőtt, hogy mások megtanulták volna azt felismerni” – fogalmaz Stebbing.
