Tudományos bizonyítékok alapján a kutyákat háziasította először az emberiség, ami körülbelül 14-17 ezer éve történt, de maga a folyamat több ezer évvel korábban elkezdődhetett. A kapcsolat ma is különleges: világszerte a kutya a legkedveltebb háziállat - írja a Psychology Today.
A pszichológusok feltételezik, hogy a kutyákhoz és a kutyatartáshoz való viszonyulást - legyen az pozitív vagy negatív - a kulturális környezet, a társadalmi tényezők és az egyéni tapasztalatok befolyásolják. Például bizonyos vallások vagy társadalmak becsülhetik vagy gyűlölhetik a kutyákkal való interakciókat; ez alakíthatja az egyén személyes tapasztalatait és hozzáállását. Ezt az elképzelést támasztják alá kutatások, amelyek szerint a gyermekkorban a kutyákkal való érintkezés pozitívabb hozzáálláshoz vezethet a kutyákkal szemben, és felnőttkorban megnő a kutyatartás valószínűsége.
Viszont ennél többről is szó lehet. Amikor egy ember (különösen egy gyermek) először találkozik egy barátságos kutyával, általában megközelíti és megpróbál kapcsolatba lépni vele. Ezzel szemben áll a kígyókra és a pókokra általában undorral vagy félelemmel tekintenek, és megpróbálnak távol maradni tőlük, még akkor is, ha előtte még soha nem láttak ilyen állatokat.
Lehet, hogy ezek a reakciók genetikai eredetűek?
Eddigi kutatások alapján az ember személyiségétől függ, hogy macskás vagy kutyás, vagy ha egyáltalán nem tart kisállatot. A Texasi Egyetem és a Floridai Egyetem vizsgálatai például azt mutatták, hogy az extrovertáltabb, társaságkedvelőbb és alacsony neuroticitású emberek voltak a legnagyobb valószínűséggel kutyatulajdonosok; a macskatulajdonosok inkább magányosak, józanabbak és kicsit neurotikusabbak voltak.
Ezek az eredmények azért jelentősek, mert számos bizonyíték utal arra, hogy személyiségünk nagy részét genetikai tényezők határozzák meg; például az extraverzióhoz való örökletes hozzájárulás becsült aránya 53 százalék, a neuroticizmusé 41 százalék, a kellemességhez pedig 42 százalék.
A fentiek alapján lehetséges, hogy a genetika hozzájárul ahhoz, hogy valaki kedveli-e a kutyákat, vagy hogy szeretne tartani egyet.
Svéd kutatók ennek kapcsán használtak fel adatokat az ország ikernyilvántartását, amelyet az 1950-es évek óta vezetnek, majd pedig a kutyatartásról szóló adatbázisát, amelyet 2001-ben vezettek be.
A kutatók 35 035 ikerpárt vizsgáltak meg, figyelembe vették, hogy egypetéjűek vagy kétpetéjűek, majd utána néztek, hogy az ikrek kutyatulajdonosok lettek-e. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az egypetéjű ikreknél többször fordult elő, hogy mindketten tartottak kutyát, mint a kétpetéjű ikreknél, ami összhangban van a genetikai hatások jelenlétével. Az egypetéjű ikrek DNS-szerkezete ugyanis teljesen megegyezik, a kétpetéjűeké pedig csak félig.
A kutatók statisztikai elemzést követően arra jutottak, hogy a genetikai komponens, amely befolyásolja, hogy hajlamosak vagyunk-e kutyát tartani, 57 százalékos a nőknél és 51 százalékos a férfiaknál. Tehát annak a pszichológiai nyomásnak, amelyet a kutyatartás mellett vagy ellene érzünk, körülbelül a felét a DNS-ünk befolyásolja, a másik felét pedig olyan környezeti tényezők, mint a személyes tapasztalataink vagy a kultúra, amelyben felnőttünk.
Így arra lehet következtetni, hogy a kutyák iránti vonzalmunk jelentős része genetikai örökségünknek köszönhető. Ez valószínűleg az úgynevezett koevolúció során jött létre, amikor két faj hosszabb időn át tartó társas interakció révén alakítja egymás evolúciós történetét. A Washingtoni Állami Egyetem kutatóinak elemzése alapján ez a folyamat több ezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor a kutyák és az emberek először kezdtek együtt élni, vadászni és kölcsönösen megvédeni egymást. A kutatók úgy vélik, hogy idővel ez a kötődés genetikai állományunk részévé vált.
