A étkezési só tényleg tartalmazhat (ferro)cianidot, mégpedig kálium-ferro-cianidot (E 536), kalcium-ferro-cianidot (E 538) vagy nátrium-ferro-cianidot (E 535).
Ez azonban a ferrocianid közel sem azonos a cianiddal (sem a cianáttal, amit tévesen említ az írás), és a fő különbség az, hogy előbbi vegyületek egyáltalán nem mérgezőek kis dózisban, míg a cianidok (pl. a ciánkáli, azaz a kálium-cianid) halálos mérgezést is okozhatnak.
Ezek a vegyületek (megfelelő, ésszerű mennyiségben) nem mérgezőek, melegítve sem: a ferrocianidok szinte teljes egészükben távoznak a vizelettel és széklettel. Hogy a komplex cianidok mennyire nem veszélyesek, az abból is kiderülhet, hogy a B12 vitamin is ebbe a vegyületcsoportba tartozik.
Az említett ferrocianidok egyébként hazánkban és az EU-ban sem kötelező alkotóelemei a konyhasónak. Sőt, felhasználásuknak felső határa van: étkezési sóféleségekben alkalmazásuk 20 mg/kg mennyiségben engedélyezett tapadás- és csomósodásgátlóként (a ferrocianidok a képződő sószemcsék közti résekben helyezkednek el, így gátolva meg összetapadásukat, biztosítva a só "folyósságát").
