A csapvíztől a tisztított vízen át a palackozott ásványvízig minden ivóvízforrásnak van valamilyen minőségi kockázata. "Irreális elvárás, hogy a víz egyáltalán ne tartalmazzon olyan anyagokat, amelyek nagy koncentrációban szennyeződésnek minősülnek" - olvasható Vargha Márta biológus, a Nemzeti Népegészségügyi Központ vízhigiéniáért felelős vezető főtanácsosa írásában a tudomany.hu oldalon. Hozzátette, ennek oka, a modern vizsgálati módszerekkel a szennyezőanyagok nagyságrendekkel a megengedett határérték alatt is kimutathatók már. Éppen ezért az ivóvíz kémiai, fizikai alkotói és esetleges szennyezői esetén is meg kell különböztetnünk a "kimutatható" és a "veszélyes" szintet.
Előbbi azt jelenti, hogy jelen vannak ugyan a károsnak minősített komponensek a vízben, de elhanyagolhatóan csekély kockázatot jelentenek. A szabályt erősítő kivételt ez ügyben a rákkeltő vegyületek jelentik, amelyeknek nincs biztonságos szintjük. A többi szennyezőanyag esetében azt tekinthetjük még elfogadható koncentrációnak, amely egymillióból legfeljebb hat embernél vált ki megbetegedést.
Magyarországon az elmúlt évtizedekben elsősorban a vízbázisban megjelenő, geológiai eredetű szennyezők, közülük is az arzén állt az ivóvízminőség-javítás fókuszában. Az arzén fokozza több daganatos megbetegedés, így a hólyag-, tüdő- és bőrrák kockázatát egyaránt. A probléma korábban 400 települést és mintegy 1,5 millió embert érintett, 2019-re viszont 16-ra csökkent az érintett települések száma. Manapság így egyre inkább a vízkezelésből származó kockázatok (különösen a fertőtlenítési melléktermékek) és az elosztóhálózattal összefüggő szennyezések kezelése kerül előtérbe.
Az ivóvíz-szolgáltatók felügyelete alá tartozó gerincvezetékekben elsősorban a hálózatok elöregedése, így az idővel megjelenő lerakódások és az ezen megtelepedő mikroorganizmusok veszélyeztethetik az ivóvízminőséget. A vízóra utáni szakaszon viszont az ingatlantulajdonosoké a felelősség, az innen származó szennyezést másodlagos vízminőségromlásnak nevezzük. E téren a ólom jelenti a legnagyobb veszélyt , amely az ólomtartalmú szerkezeti anyagokból, például az ólomcsövekből oldódik ki. Ilyen csöveket jellemzően 1945 előtt építettek az ivóvízhálózatokba, de az 1945 és 1975 között épült épületekben is előfordulhatnak. Az ivóvíz ólomtartalma házról házra, illetve lakásról lakásra változhat. Habár az ivóvízből származó ólombevitel alacsonyabb, mint a korábbi, ólmozott benzinből és az ólomtartalmú edénymázakból, festékekből adódó ólomterhelés, de a magzatok és kisgyermekek fejlődésére így is káros hatással lehet, míg felnőtteknél tápanyag-felszívódási zavarokat okozhat.
Vargha Márta kifejtette, a hálózati eredetű nehézfémek, így az ólom bevitele megfelelő fogyasztói szokásokkal minimalizálható. A hideg vizet a fogyasztás előtt kifolyatva még ólomcsövet tartalmazó hálózatokban is sokszor határérték alá csökkenthető az ivóvíz ólomkoncentrációja. Célzottan az ólom eltávolítására szolgáló szűrőberendezések ugyanakkor jelenleg nem kaphatók a piacon. Érdemes megemlíteni, hogy az ólom nem kizárólag hazai probléma: az európai nagyvárosokban sok helyen megvannak még az előző századfordulón beépített ólomcsövek. Minél előbb kezdődött meg az ivóvízhálózat kiépítése egy településen, annál nagyobb esély van az ólomcsövek előfordulására.
