Rengeteg krízishelyzetben voltam, de nem éreztem semmilyen félelmet. A sztróknál éreztem, hogy lebénult a lábam meg a jobb kezem. Ez nem az érinthetetlenség szimbolikája. Nem volt bennem semmilyen bűntudat semmivel kapcsolatosan, semmilyen hiány vagy ezekből származó frusztráció. Már nagyon régóta csak azt teszem, amiben hiszek. De akkor ami a csövön kifér… Ha most vége lenne, az utolsó gondolatom az volna, hogy éltem
– fogalmazott Csernus Imre, aki az Indexnek adott interjút májusban megjelenő új, a halál és az elmúlás témaköreit boncolgató könyve apropóján.
A fogyasztói társadalomban élő ember nem akarja elfogadni, hogy egyszer meg fog halni, nem akarja elfogadni, hogy ez a világ, ez a zene meg ez a hely nélküle ugyanúgy fog működni tovább.
Mint mondja, a sztrók nem változtatta meg az életét: „bekövetkezhetett volna, hogy lebénulok, újabb sztrókom lesz, és elszáll a gondolkodási vagy a beszédképességem. Amíg a tudatomnál vagyok és leszek, én így fogok élni.”
Semmihez sem állok másképp, azóta is ugyanúgy élem az életem. De volt egy fontos dolog, mégpedig az, hogy az elfogadás egy nagyon izgalmas kérdés. Ha az elfogadás tényleg bekövetkezik, akkor megszületik a belső béke. Elfogadtam, hogy emberből vagyok. Nemcsak tudtam, hanem elfogadtam, és azt is elfogadom, hogy valószínűleg képes leszek a végsőkig feszíteni a húrt. Lesz következménye. Elfogadtam.
Bár egészsége fenntartása érdekében jelentősen csökkentette a húsfogyasztást, és igyekszik odafigyelni arra, mit eszik vagy éppen mit kíván meg, az is igaz, hogy ma már csak azt csinálja, amihez kedve van és hallgat a megérzéseire.
Kiemelt kép: Facebook/Csernus doki
