Én is a 20 órakor érkező mentesítő sör elfogyasztásán gondolkoztam, amikor hátrábbról hirtelen mozgolódás majd sikoltozás hallatszott.
A légikísérők kiáltása is felhangzott: "Orvost orvost, orvost..." Noha konferenciára utaztunk és a repülőgép tele volt német orvosokkal, jó néhányat személyesen ismertem, érdekes módon senki sem jelentkezett.
- Apa -, szólt rám a lányom, erre kibontakoztam a biztonsági öv öleléséből és hátrasiettem.
A földön egy francia férfi feküdt, arcán hideg verejték, sápadt volt, szeme csukva, egy-egy finom rángás végtagjaiban.
A stewardess rémülten nézett körül: - Mindjárt meghal és senki sincs, aki segítsen? - suttogta kínjában németül.
- Orvos vagyok asszonyom, miben segíthetek? - letérdeltem a beteg feje mellé, kérve a nőt, hogy hozza az egészségügyi dobozt.
Az egészségügyi dobozban minden volt, akár operálni is lehetett volna vagy szülést vezetni. Intubáló eszköz, sokktalanító, szóval minden. A vizsgálat részleteivel nem traktálom az olvasót, mindenesetre a rosszullét körülményei felkeltették a gyanút, hogy alacsony vércukorszinttel jellemzett kómáról van szó.
A Lufthansa mentődobozban természetesen vércukormérő is találtatott és semmi perc alatt kiderült, hogy a beteg vércukra gyakorlatilag nulla, s innen már könnyű a dolgom.
Körülöttem az izgalom egyre fokozódott, "Jézus Mária, meghal, meghal ... csináljanak már valamit, gyorsabban, gyorsabban..."
Félhangosan a Lufthansa főstewardese is azt súgta németül, hogy csináljak már valamit, mert ha ez az ember meghal, akkor tényleg le kell szállnunk valamelyik szigeten és az nagyon sokba fog kerülni a Lufthansának.
Na, nem mintha a Lufthansa anyagi gondjai miatt érzett szorongás élesítette volna diagnosztikai képességem, de éreztem, hogy valószínűleg fogok tudni segíteni. Felszívtam az intravénás cukrot és megpróbáltam beadni a betegnek. Ez már nem volt olyan egyszerű, mert a gép liftezni kezdett.
Mindenki szívből utálja, fel-le, fel-le, mint egy berúgott lift. Töprengtem, hogy az injekció előtt vagy utána hányjam le a beteget, de a nagy nézőközönségre való tekintettel ezt a mutatványt visszafojtottam, s legalább olyan hevesen ziháltam, hogy a hányingerem leküzdjem, mint a beteg.
A második ampulla cukor után csoda történt. A vércukor normalizálódásával a beteg tudata azonnal visszatért és felült.
Ebben a pillanatban óriási taps fogadta teljesítményemet, a franciák úgy ünnepeltek, mint egy verseny nyertesét. Veregették a hátamat, kezemet rángatták, kérdezték, ugye francia vagyok? - Nem, - ábrándítottam ki őket - csak egy hátrányos helyzetű, fapados kelet-európai orvos.
Ez kicsit elkeserítette őket, de titokban még reménykedtek, hátha csorog bennem valami francia vér.
Mikor az utas visszaült az ülésre, a stewardess bejelentette a hangszórón, hogy közreműködésemnek köszönhetően a gépnek nem kell leszállni, az utas jól van, mindenki nyugodjon meg. Nekem a business class menüjét hozták. Lányom, aki nagy izgalommal kísérte végig az eseményeket, csillogó szemekkel mondta:
- Apa, én biztosan tudom, hogy szabadjegyet fogsz kapni a Lufthansától a business classra. Ha két touristra becseréljük, elmehetünk még Indiába is.
India ugyan annyira még nem érdekelt, mert a hányingerem végjátékának elfojtásával voltam elfoglalva, amikor a korábban szinte hálakönnyekben kitörő stewardess ismét felöltötte szigorú vonásait és megjelent egy félkötetnyi papírral.
- Hát ez micsoda kérdeztem meghökkenve, mert nem írni, hanem aludni készültem, de legalábbis enni előtte. - Ezt a nyomtatványt - mutatott legalább 10 oldalra - töltse ki, írja alá.
Volt abban minden. Mit csináltam, miért csináltam? Milyen injekciót használtam? Darabra, fajtára. Miért azt? Mire gondoltam? Mi lehetett volna még? Miért hoztam ezt a döntést? Mi volt a differenciáldiagnosztika. Milyen orvosi képesítéssel, hol végeztem, szakorvosi képesítéssel rendelkezem-e? Képzettségem megengedte-e az ilyen irányú beavatkozást? Ha beavatkoztam annak milyen következményei, és mellékhatásai lehetnek? Összes személyes adatom is kérték.
Csak kapkodtam a fejem, már úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, aki valami rosszat tett és lebukott.
Mindenesetre rendesen ellátott munkával a Lufthansa, a tudományos előadásomra való felkészülésre fordítható idő szignifikánsan csökkent.
Mexikóban annyi kellemes élmény ért bennünket, hogy el is feledkeztem erről a közjátékról.
Hazatérésem után levelet kaptam a francia beteg lányától, amiben meleg szavakkal köszönte meg amit édesapjáért tettem. Ez jobban esett, mint az első osztályú menü a Lufthansán. De ezután következett a hab a tortán, mert jó 6 hét múlva valóban a Lufthansa központi irodájából kaptam egy szép levelet, amelyet izgatottan téptem fel...
Kiesett belőle 2 db csekk, döbbenten láttam, hogy 2x2500 euróról szól, Lufthansa fejléces nyomtatványon. Jézus Mária, Zsuzsinak igaza volt!
2x2500 eurós szabadjeggyel - mert nyilván erről van szól -Új Zélandba is eljuthatunk, még a szállodára is futni fogja.
Azonnal telefon után nyúltam.
- Kislányom, fantasztikus dolog történt, két darab 2500 eurós szabadjegy van a kezemben, úgy látom egy évig érvényes.
Zsuzsinak elakadt a lélegzete. - Ez fantasztikus, Apa, de a 2x2500 euró egy kicsit túl sok, biztos hogy ennyi??
Amikor közelebb emeltem a vouchert, akkor vettem észre az apró betűs írást: bizony-bizony ez nem 2500 euró, hanem 25,00 (mert a precíz németek a két nullát is gondosan kiírják).
A Lufthansa két vouchere, arra hatalmaz fel, hogy bármikor, bármelyik Lufthansa járaton egy kerek álló évig, ha valamit veszek a fedélzeti duty free-ben, akkor abból 2x25 euró ingyen lesz.
Nem tudom miért, de miközben a Lufthansa hihetetlen nagylelkűségén örvendeztem, életem egyik első paraszolvenciája jutott eszembe.
Egy tenyeres-talpas pirospozsgás falusi néni rejtelmesen súgta a zöldfülű, pályakezdő orvos fülébe:
- Doktor úr, én megszolválom az orvosokat, ha hétvégére hazamehetek. Dolgoztunk vagy négyen az osztályon, persze én voltam a legfiatalabb. És íme, hétfőn a néni a hátán hatalmas háncskosárral jelent meg, mely gondosan le volt takarva egy fehér kendővel.
- Vajon mit rejthet? - gondoltam magamban, dobogó szívvel. Biztosan tokaszalonna, füstölt sajt, kolbászok, hurkák.
Akkoriban mindig éhes voltam, mert egy kezdő orvos fizetése az éhenhaláshoz sok, a jóllakáshoz meg kevés.
- Jöjjön csak velem - mondta titokzatosan, és beléptünk a vizsgálóba. Megfordult, a nehéz kosarat letette a vizsgálóágyra, felemelte a kendőt. A hatalmas háncskosár telis-tele volt mosolygó, gyönyörű jonatán almával.
Nehéz volt elfojtanom a csalódott mosolyt, de úgy gondoltam ez még mindig több a semminél. Legalább 20 kg lehet, sokáig fogjuk enni, a gyereknek is éppen most jön a foga.
- Doktor úr, köszönöm amit értem tett - mondta a nő, majd így folytatta: Vegye ki a legszebbet!
