Távgyógyítás
A tudománytörténetnek különösen érdekes fejezete a gyógyító értelem útja a modern orvostudományig. A fejlődés útja, bizony, meglehetősen kacskaringós volt, nemegyszer jutott szinte a holtpontra egy-egy gyorsan terjedő járvánnyal vagy gyakori megbetegedéssel szembeni harcban. Olykor egy szerencsés véletlen, leleményes megfigyelés sietett a gyógyítók segítségére. Több esetben előfordult, hogy egy-egy uralkodó, vagy más, kiemelkedően befolyásos, híres vagy gazdag ember betegsége gyorsította meg a fejlődést, amikor az ő érdekében egyesítették az adott kor legjobb tudását, eredményeit, legkiválóbb gyógyítóinak tapasztalatait. A továbblépéshez az orvosi tapasztalatok átadása is hozzájárult, de évszázadokon át gyakorlatilag csak a legismertebb személyiségek betegségéről maradt fenn valamilyen, ha nem is teljesen korrektnek mondható esetleírás. Előfordult az is, hogy a korabeli orvos saját magán konstatálta és feljegyzéseiben dokumentálta a betegség jegyeit.
Több esetben az a levélváltás maradt fenn, amelyben fejedelmek, kiemelkedő személyiségek, híres vagy hírhedt emberek betegségéről udvari orvosok, messze földről is elhívott gyógyítók tartottak "távkonzíliumot". A XVI. században például olyan kevés volt az orvos, hogy bevett szokássá vált a levélben kért és küldött orvosi tanács. Feleki Sándor gróf például a felesége tüdőbaja ügyében kért a kor leghíresebb gyógyítójától, leydeni Boerhaave-től gyógyjavallatot. A legnagyobb forgalmat talán épp ez a belga orvos bonyolította le ebben az időben, nemcsak az európai arisztokraták fordultak hozzá, hanem még kínai mandarinok is.
Amikor a kék vér is elfolyt...
A középkor évszázadaiban és az újkor elején az orvosoknak a legfőbb becsvágya az volt, hogy valamelyik uralkodó udvari orvosaként tölthessenek be bizalmi tisztséget. XIII. Lajos francia király egészségéért például - a közvetlen szolgálattevő főurakon kívül - öt orvos, öt sebész, öt sebészasszisztens, két borbély, egy gyógyszerész és egy asztrológus volt felelős. A korabeli orvoslás színvonalára jellemző, hogy szinte bármilyen betegséget egyformán hashajtással, hánytatással és érvágással kezeltek. Az udvari orvosok a feljegyzések szerint az egyik évben a szerencsétlen királyon 47 érvágást, 215 hánytatást, és 312 beöntést hajtottak végre. Mivel egy-egy alkalommal akár félliternél több vért is vettek, bizony, csoda, hogy ebbe a túlbuzgóságba nem halt bele a királyi beteg idő előtt...
Nála is többet szenvedhetett II. Károly angol király Scarburogh doktor feljegyzésének tanúsága szerint 14 orvosának igyekezetétől. Amikor 1685. február 2-án összeesett, elvesztette az eszméletét, az orvosok először érvágást rendeltek el, amelynek során 600 gramm vért szívtak le. Ahogy ennek hatástalanságáról meggyőződtek, köpölyözés következett, ami során újabb 350 gramm vértől szabadították meg. Hánytató és hashajtószereket adtak be ezután, ezt beöntés követte, az orrába tüsszentőport szórtak (ezzel vélték megtisztítani az agyát), a lábára pedig hólyaghúzó tapaszokat helyeztek. Talán nem véletlen: a király e radikális méregtelenítő eljárás után hamarosan meghalt.
A királyi altáj hozta meg a sebészi szakma megbecsülését
Sajátságos módon a sokáig az orvosoknál alsóbbrendűnek tartott sebészeknek egy végbélsipoly hozta meg a nagyobb társadalmi megbecsülést. Napkirály, XIV. Lajos szenvedett e kellemetlen betegségben, ami azért is keltett nagy riadalmat a király környezetében, mert korábban a nagyhatalmú Richelieu bíborossal is ilyen betegség végzett. A király orvosai különféle gyógymódokat ajánlottak, ezeket azonban nem a felséges betegen, hanem hasonló betegségben szenvedő közrendűeken próbálták ki. Az ország minden részéből összehívtak végbélsipolyos betegeket, és közülük néhányat először egy fürdőbe küldtek el (államköltségen), mert úgy hírlett, hogy az adott fürdőhely vize gyógyítja a sipolyt. Amikor ez a kúra eredménytelennek bizonyult, a király már meg sem próbálta.
Egy Félix nevű udvari sebész ekkor műtétet javasolt XIV. Lajosnak: a végbélcsatorna és a sipoly közti válaszfal átvágásával szándékozott megszüntetni a gyulladást és a fájdalmat. Az udvari kórházban először megoperálták a király sorstársait, a sipollyal kínlódó alattvalókat, majd, látván, hogy ezek a beavatkozások sikerrel jártak, a király is beleegyezett a műtét elvégzésébe. A seb nyolc hét alatt begyógyult, és a hálás király a feljegyzések szerint csillagászati összegű honoráriumot, háromszázezer livre-t fizetett ki a sebésznek. Ez orvosi szenzációnak számító siker után a sebészek tekintélye megnőtt, de az orvosokkal való teljes egyenrangúságot csak a francia forradalom után vívták ki.
Történelemalakító bolha
Napóleon hatalmi törekvéseinek - kicsit leegyszerűsítve az eseményeket - bolhák vetettek véget. Egészen pontosan azok a patkányokon élősködő bolhák, amelyek a nagy hadvezér egyiptomi táborában elterjesztették a pestis kórokozóit. Az orvosok tehetetlenek voltak: a jaffai hadikórházban maguk is csak ecetes vízbe mártott szájkendőkkel, terpentinbe áztatott fasarukkal, gumibevonatú ruhákkal próbáltak védekezni. Feltűnt azonban a hadiorvosoknak, hogy a bennszülött olajhordó munkások nem betegedtek meg. Ezért elrendelték megelőző intézkedésként, hogy a katonák is kenjék be olajjal a testület, és a profilaxis bevált, az olajjal bevont testű katonák nem kapták meg a fertőzést. Ma már tudjuk, hogy azért lehetett ez így, mert a pestist terjesztő patkánybolhák elkerülték az olajozott testeket.
Életmentő metszés
A diftéria (torokgyík) történetében jelentős lépés volt egy francia orvos, Bretonneau kétségbeesett elhatározása. 1819-ben Tours városában élt, ahol akkoriban rendre szedte áldozatait a gyakorlatilag fulladásos halált okozó diftéria. Barátja, Puységur gróf három gyermekét veszítette el ebben a betegségben. Amikor a negyedik haldoklott a fojtogató torokgyík miatt, Bretonneau végső eszközként azt javasolta, hogy felmetszi a gégecsövet, hogy a kislány levegőhöz jusson. Az apa beleegyezett, és a mesterséges sipolyon keresztül lélegezni tudott a beteg, megmenekült. Ez volt az első életmentő tracheotomia, amelyet sok ezer gégemetszés követett a későbbi évszázadokban.
Himlővásár
A himlő is aratott a koronás fők között: XV. Lajos is himlőben halt meg, és ebben szenvedett fia, XVI. Lajos is. A Habsburgok között I. József császár is himlőben halt meg, és 1767-ben Mária Terézia is megbetegedett. Van Swieten, aki Leydenben Boerhaave tanítványaként tanult, variolizálással gyógyította meg a császárnőt. A betegség elleni védekezés korán felismert formája volt, hogy a himlőbetegek ruháit, használati eszközeit összegyűjtötték és főként a gyermekeket ezzel a legyengült kórokozóval megfertőzték, hogy a védettség - ma azt mondanánk: az immunválasz - kialakuljon. Erre a célra Wroclawban (korabeli nevén Boroszlóban) és más lengyelországi városban többször tartottak Pockenkaufen-t, azaz himlővásárt. Angliába a variolizálásnak ezt a módszerét az isztambuli angol követ felesége, Mary Wortley Montagu honosította meg. Véletlen folytán jöttek rá arra, hogy az állatokat (pl. szarvasmarhákat) megfertőző himlő emberekben kevésbé súlyos betegséget okoz, és a későbbiekben ez a lezajlott betegség megvédi a fertőzéstől. Egy fiatal angol orvos, Edward Jenner figyelt fel arra, hogy falujában egy család minden tagja meghalt himlőben, kivéve egy lányt, akinek a kezén marhahimlőből eredő hólyagokat fedezett fel. 1796. novemberében utánozta a természetet: sikeresen oltott át tehénhimlő-vírust egy gyermekbe, aki utána a humán fertőzéssel szemben jó rezisztenciát mutatott és enyhe lefolyású betegség után meggyógyult. A szenzációs kísérletről 1798-ban számolt be az akkori szaksajtónak.
