A későbbi neves feltaláló és üzletember meglehetősen nehéz sorsú gyermek volt Stockholmban. A család szegényen élt, ráadásul a kis Alfred az iskoláskort elérve egy olyan osztályba került, ahol tanulási nehézségekkel küzdő gyerekekkel foglalkoztak. Aligha gondolta volna akkoriban, hogy egyszer majd 355 szabadalom fog a nevéhez kötődni. Pedig az innováció a Nobelek vérében volt: Alfred édesapja, Immanuel Nobel maga is feltaláló volt, még ha nem is vált olyan sikeressé, mint fia évtizedekkel később – írja a The Conversation oldalán Jonas F. Ludvigsson, a Karolinska Intézet professzora.
Az apa egyik korai műve egy gumiból készült katonai hátizsák volt, amely egyfajta úszógumiként szolgált például egy folyón való átkelés során, illetve párnának is lehetett használni. Az ilyen és ehhez hasonló találmányai elkészítése során ugyanakkor hatalmas adósságot halmozott fel, a hitelezők elől menekülve pedig végül Oroszországba, Szentpétervárra menekült – a város aztán Alfred későbbi életében is fontos szerepet töltött be. A költözés egyébként is jó hatással volt a lassan felcseperedő fiúra, új lakhelyén kezdett például először robbanószerek fejlesztésén dolgozni.
Kirobbanó érdeklődés
Immanuel Nobel sajnálatos módon Oroszországban is anyagi problémákkal szembesült, olyannyira, hogy a család rövidesen kénytelen volt visszatérni Svédországba. Alfred és apja, valamint a legfiatalabb Nobel, Emil közösen kísérletezett ezután nitroglicerinnel Stockholmban. E kísérletek eredményei pedig idővel jelentős mértékben hozzájárultak az ipar és az orvostudomány fejlődéséhez. Mindazonáltal számos tragikus eseményen át vezetett az út addig, mire Alfred Nobel 1867-ben rájött, hogyan teheti biztonságosabbá a nitroglicerin használatát, kifejlesztve a dinamitot. Fivére, Emil például egy, a családi laboratóriumban bekövetkezett robbanás során veszítette életét 1864-ben. Az eset után ki is tiltották Nobelék műhelyét Stockholmból.
A családi tragédia sem tántorította el azonban Alfredet a céljaitól. Új helyszínen, Vintervikenben folytatta a robbanószergyártást, immár ipari léptékben. A gyárat több alkalommal is lerombolták a nitroglicerin instabilitásából eredő balesetek, sőt, számos dolgozó is elhunyt ezekben. Bármennyire is veszélyes volt azonban az üzem munkabiztonság szempontjából, segített feltárni a nitroglicerin mint szívgyógyszer előnyeit. A vegyülettel érintkező dolgozók ugyanis saját magukon tapasztalták, hogy a nitroglicerin értágító hatással bír, fokozva a szív vér- és oxigénellátását.
Érdekesség, hogy 1998-ban megosztva Robert F. Furchgott, Louis J. Ignarro és Ferid Murad nyerte el az orvosi-élettani Nobel-díjat a nitrogén-monoxiddal mint szív- és érrendszeri jelátviteli molekulával kapcsolatos felfedezéseikért. Alfred Nobelt alighanem meglepte volna mindez, tekintve, hogy saját maga még visszautasította a nitroglicerin szedését, amikor orvosai anginás rohamaira gyógyszerként felírták neki.
A robbanószergyáros békedíja
Tekintettel Nobel pályafutására, a kémiai és fizikai Nobel-díj létrejötte aligha meglepő. Elvégre feltalálókánt komoly hozzájárulása volt a hadiipar és a fegyverek fejlődéséhez. Annál váratlanabbnak hathat azonban ebből a szempontból a Nobel-békedíj létrejötte. Ez utóbbi valószínűsíthetően Alfred egy közeli barátjához, Bertha von Suttnerhez köthető, a Le a fegyvert! című háborúellenes bestseller regény szerzőjéhez. A történészek úgy vélik, a híresen pacifista hölgy arra szerette volna rábírni a feltalálót, hogy halála esetére hagyatékát ajánlja fel a békemozgalomnak. Alfred azonban inkább úgy döntött, hogy díjat alapít – vagyonát pedig egy alapítványra bízta, amelynek feladata a Nobel-díj megszervezése. 1905-ben aztán – Nobel halála után kilenc évvel – Suttner lett az első Nobel-békedíjas nő, egyben a második női Nobel-díjas Marie Curie után.
A díj szinte vonzotta a vitákat
A Nobel-díj megalapítása több szempontból is erősen ellentmondásokkal telien zajlott. Először is akkoriban sokan ostobaságnak tartották, hogy nők is részesülhetnek az elismerésben, nem is beszélve arról, hogy a Nobel-békedíjat egy norvég bizottság feladata volt odaítélni. Alfred Nobel természetesnek gondolta, hogy díjai egyikének Oslo ad majd otthont, halála idején ugyanis a Svédország és Norvégia egy uniót alkotott. Nobel maga is sok időt töltött barátaival a párizsi Svéd-Norvég Szövetség székházában.
A svédeket ugyanakkor felháborította, hogy a díjat nem korlátozták kizárólag a svéd állampolgárokra, hanem bárki elnyerhette azt. A 19. század a legtöbb kitüntetést és elismerést nemzeti alapon ítélték oda, Alfred Nobel azon alighanem nemzetközibb szellemű volt. A gyerekkorát Svédországban töltötte, a fiatalkorát Oroszországban, később pedig zömében Franciaországban lakott, illetve volt egy nyaralója az olaszországi San Remóban. San Remo önkormányzata a tiszteletére ma is minden évben virágokat küld Stockholmba, amelyekkel a Nobel-díj díjátadó ceremóniájának és bankettjének helyszínét dekorálják.
Mind közül azonban nem a svéd nacionalisták felől kapta a legélesebb kritikákat a Nobel-díj, hanem az alapító saját családjától, akik úgy érezték, elvették tőlük az örökségüket. Annál is inkább, mert a család észrevette, hogy több végrendelet is létezett – és minden egyes végrendelettel egyre kevesebb pénzt kaptak, míg végül az utolsó változat a legnagyobb összeget a díjakra hagyta. A történetben fontos szerep jutott viszont Ragnar Sohlmannak is, Alfred Nobel asszisztensének és végrendelete végrehajtójának, aki intenzíven lobbizott a Nobel-díj létrejöttéért.
Az ügyben végül francia és svéd bíróságok is igyekeztek befolyást gyakorolni a döntésre, mindkét fél igyekezett saját bíróságán rendezni az ügyet. A svédek azonban elérték, hogy a végrendelet kérdéséről egy kis bíróság döntsön egy Svédország középső részén fekvő városban, Karlskogában, ahol Alfred Nobel élete végén lakott – és ami még fontosabb, ahol a lovait tartotta. Az érvelés ugyanis azon alapult, hogy ahol az ember a lovait tartja, az az elsődleges lakhelye. Így alakult tehát, hogy a Nobel-díj létrejötte Karlskoga bíróságán múlt. Az eredmény pedig mára alighanem jól ismert.
