Minél több élménnyel sikerül megtölteni a napjainkat, annál teljesebbnek érezhetjük az életünket, így a kor önmagában nem tényező - vallják sokan, akik "hivatalosan" és hangosan kimondva nem törődnek azzal, hogy éppen hány gyertya díszeleg a születésnapi tortájukon. A valóságban azonban mindannyian rabjai vagyunk saját korfüggőségünknek. Azok is, akik egyszerűen nem vesznek tudomást róla. Sőt, ők azok, akiket leginkább befolyásol, pontosabban fogalmazva: zavar a koruk .
Popper Péter pszichológust gyakran faggatták az éppen aktuális születésnapja kapcsán, azt firtatva, miként gondol a korára. A tanár úr következetesen mindig ugyanazzal a költőinek szánt kérdéssel felelt: "Ugyan mi közöm lehet egy számhoz, hiszen az csak egy szám!" Noha, valóban, az életkor csupán egy szám, ha úgy tetszik, egy statisztikai adat, ám olyan speciális, személyes adat, amelyet egy kicsit más hangsúllyal mondunk ki, mint a lakcímünket vagy az adószámunkat. A korunk velünk együtt változik és hozzánk tartozik. Olyannyira, hogy még a legügyesebb plasztikai sebész sem tudja eltávolítani, bármennyire is szeretnénk megszabadulni tőle.
"Te ehhez még kicsi vagy!" Kisgyerekként a legtöbben ezt hallják a szüleiktől annak magyarázatára, mit miért nem tehetnek. A felvilágosultabb pedagógiai elveket követő felnőttek gyorsan hozzáteszik a "majd ha nagyobb leszel" reménykeltő szavakat is. Ezek azok a mondatok, amelyek többségünk lelkébe, de főként az agyába úgy lettek beágyazva, hogy atombombával sem lehetne onnan kirobbantani. Ráadásul ezek egy életre megalapozzák a korfüggőségünket, vagyis azt, hogy a korunkat mint egyfajta sajátos, egyedi korlátot értelmezzük. Míg kisgyermekkorban a "még nem szabad", addig felnőttkorban a "már nem szabad" gondolatok dominálnak, de a lényeg ugyanaz marad: a tiltás.
A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2016. áprilisi számában találhatják meg.
