Habár önbizalmat sugározhat, mégis sok esetben valamilyen szorongás áll amögött, ha valaki túlzottan dominálni akar egy beszélgetést – foglalta össze a Psychology Today oldalára írt cikkében Robert N. Kraft pszichológus, az Otterbein Egyetem professzora. Mint írja, a folyamat öngerjesztő, hiszen minél többet beszélnek az emberek, annál jobban aggódnak amiatt, hogy a környezetünk ezt hogyan viseli, a szorongás hatására viszont csak tovább fokozzák a beszéd ütemét.
Persze mindig az adott szituáció és a beszélgetőpartnerek hozzáállása befolyásolja, hogy mi is számít soknak. Az introvertáltabb emberek még hálásak is lehetnek azért, hanem nekik kell irányítaniuk a társalgás menetét, hanem van valaki, aki dominálja azt. Ha azonban a túlzott beszéd egy kontrollálhatatlan szokássá válik, az könnyen a társas kapcsolatok rovására mehet, és a szociális interakciók leszűkülését eredményezheti. Amennyiben úgy érezzük, hogy többet beszélünk a kelleténél, a pszichológus szerint segíthet visszanyerni az önkontrollt néhány egyszerű tanács betartása.
Kifejtés helyett kérdés
A beszélgetés fonalát úgy is irányíthatjuk, ha kérdésekkel fordulunk a másikhoz, ezzel átadjuk a szót a másik félnek, egyben a saját szóáradatunknak is gátat szabhatunk. Tipikus hiba egy sokat beszélő embernél, hogy ha valaki a társaságból például egy izgalmas utazásról számol be, ő azonnal átveszi tőle a szót és a saját utazós történeteit kezdi mesélni. Ha mindenképp mondanánk valamit, ilyenkor inkább kérdezzünk, így nem fojtjuk bele a másikba a szót. Ráadásul azokat az embereket, akik kérdéseket tesznek fel, általában vonzóbbnak és szimpatikusabbnak tartják – pusztán amiatt, hogy érdeklődést mutatnak mások iránt.
A szorongó emberek a beszédet sokszor arra használják, hogy hangosan gondolkodjanak, ilyenkor pedig olyan információkat osztanak meg a másikkal, amelyekre neki egyáltalán nincs szüksége. Ha emellett még azokat a nonverbális jeleket sem veszik, amelyeket a hallgatóság küld nekik, ez a tulajdonképpen önmagukhoz intézett beszéd teljesen elveszíti a kontrollt.
"Az embert az teszi emberré, hogy beszél, ez a kommunikáció pedig akár 40 százalékban is saját magáról szól" – hangsúlyozta Robert N. Kraft. Hozzátette: az önmagunkról való beszéd aktiválja az agy jutalmazó központjait, így a saját elégedettségünknek sokszor a hallgatóságunk látja kárát, akiket egyszerűen nem hagyunk szóhoz jutni. Természetes tehát, hogy időnként erőfeszítésként éljük meg azt, hogy hagyjuk a másik felet érvényesülni.
Figyeljük a másik fél jelzéseit
A megfelelő szociális érzékkel rendelkezők kiszűrik, mikor kell közbeszólni, és mikor kell hátradőlni és figyelni, ezek az emberek általában a beszélgetéskor is nyugodtabbak. Azok viszont, akik túl sokat beszélnek, sok esetben nem veszik észre a másik fél jelzéseit, ami miatt a kommunikáció során kényelmetlenebbül érzik magukat, emiett pedig csak fokozzák a beszéd tempóját, a helyzet pedig tovább romlik.
Segíthet ilyenkor, ha nagyobb figyelmet fordítunk a másik fél nonverbális jelzéseire. Az emberek ugyanis többféle módon is tudtára adják a hallgatóságnak, ha szólni kívánnak: előrehajolnak, keresik a szemkontaktust, megmozdítják a kezüket vagy megköszörülik a torkukat. Azt is könnyen kiszúrhatjuk, amikor a másik számára kényelmetlenné válik a túlzott beszédünk: ilyenkor a tekintetük más irányba fordul, előveszik a telefonjukat, mocorogni kezdenek, vagy akár fel is kelnek és odébb sétálnak. Ha ezeket a jeleket tapasztaljuk, jobb, ha minél rövidebben lezárjuk a mondandónkat.
Gyakran kerülhetünk olyan helyzetben, hogy egy másik fél történetének elmesélésekor eszünkbe jut valami, és attól félünk, ha nem osztjuk meg azt a hallgatósággal azonnal, a végére elfelejtjük. Ilyenkor sem illik a másikat a mondandója közepén félbeszakítani, de segíthet, ha esetleg megjegyezzük, hogy az adott témához nekünk is lenne majd egy gondolatunk, így a későbbiekben is megoszthatjuk azt a többiekkel.
