„A munkánk gyakran láthatatlan a külvilág számára, hiszen leginkább a társadalom szélére sodródott embereket karoljuk fel” – mondja Matos Lívia, aki a mentális betegek segítését tűzte ki célul. Szociális munkásként eleinte idősekkel foglalkozott, majd kórházban helyezkedett el, ahol megtapasztalta, mennyire összetett és érzékeny a mentális betegségekkel élők helyzete. Szerinte a feléjük áradó előítéletesség „különösen fájó, pedig a tájékoztatás, a hiteles kommunikáció és a nyílt társadalmi párbeszéd sokat segítene, hogy ezt csökkentsük.”
Aki pedig nem csupán megértő akar lenni az érintettek felé, hanem valódi segítséget nyújtana, annak rendesen fel kell vérteznie magát: „a nehéz sorsú emberek felkarolásához polipnak kell lenni, aminek a karjai minden irányban tudnak segíteni. Ez egy összetett, és sokféle tudást igénylő szakma, amiben az egészségügyi ismeretek mellett a betegjog, az addiktológia vagy a pszichológia is megfér, de például a jogszabályi változásokra is nyitottnak kell lennünk. Ahol hiányosságot éreztem, mindig képeztem magam, hogy tudjam, a kirekesztett embereket, akikkel mi foglalkozunk, adott esetben hová irányítsam tovább. Ráadásul így az én életem is izgalmasabb: ha csak egyféle dolgot csinálnék, biztosan hamar megunnám.”
Kommunikáció és tisztelet
Bár Lívia számára továbbra is kérdés, ki jelölte az Egészséghős díjra, azt, hogy ennyien szavaztak rá, szerinte a természetének köszönheti: „gyakran mondják, milyen türelmes vagyok, pedig én csak igyekszem mindenkit egyenrangú félként kezelni, és higgadt maradni. Az asszertív kommunikáció ebben is segít, hiszen fontos, hogy másokat és önmagamat is képes legyek megvédeni úgy, hogy közben őszinte és nyílt maradjak.”
Az élet úgy hozta, hogy egy költözés miatt váltania kellett, de a pszichiátriai vonal megmaradt: Lívia most egy reintegrációs programban vesz részt szakértőként, a feladat tehát hasonló. „Nem is tudnék mást csinálni, engem valahogy mindig is az ember érdekelt. Egészségügyi szakközépiskolába jártam, már ott szívesen ültem be a társadalomlélektanra és a pszichológiára, a reál tárgyak sosem érintettek meg” – idézi fel a kezdeteket.
A művészet ereje
A pszichiátriai betegek sok esetben nem tudják jól kifejezni magukat, Lívia ugyanakkor hisz abban, hogy ezen a művészetekkel lehet segíteni. Elvégzett egy művészetterápiás képzést is: „mindig is szerettem festeni, ezt a készséget akartam a munkába is beforgatni. Ráadásul a miénk egy mentálisan igencsak megterhelő szakma, amiben a legnagyobb a kiégés veszélye, így ezzel saját magamon is segítettem.”
Néhány hónappal ezelőtt részt vett egy esemény szervezésében is, amelynek célja az volt, hogy az alkotás erejével oldják a feszültséget, a szorongást, és egyúttal barátságosabbá tegyék a zord kórházi környezetet. A Szívből jövő ecsetvonások című eseményen betegek, hozzátartozók és az intézmény dolgozói együtt alkottak a Nyírő Gyula Kórház Közösségi Mentális Egészségközpontjában. „Felemelő élmény volt látni, hogy ugyanabban a térben előítéletek és megbélyegzés nélkül, egymás mellett alkottak krónikus pszichiátriai betegek, laikusok és szakemberek. Ez a fajta együttlét lehetőséget ad arra, hogy megtapasztaljuk, mennyire természetes és értékes az, ha különböző élethelyzetű emberek képesek egymás társaságában biztonságban, felszabadultan lenni."
