Mit tennél egy orvos helyében, ha el kellene mondanod a páciensnek, hogy meg fog halni? Erről a nehéz helyzetről mesélt két orvos a Redditen.
Ezek voltak a balesetet szenvedett férfi utolsó szavai
“Amikor mentőorvos voltam, volt egy fickó, aki csapdába esett egy autóban. A műszerfal egyenesen a gyomrában landolt, és ez volt az egyetlen dolog, ami életben tartotta. Miközben a tűzoltók megpróbálták kivágni őt, megkérte, hogy fogja valaki kezét. Sikerült úgy helyezkednem, hogy odaférjek én is, és a tűzoltók is nyugodtan dolgozhassanak. A férfi megkérdezte, hogy meg fog-e halni, mire én azt válaszoltam: "Amikor kiszabadítják innen, mindent megteszünk, amit csak tudunk".
Azt mondta, hogy csak legyek őszinte, én pedig válaszoltam, hogy amikor a műszerfalról leválasztjuk, valószínűleg elveszíti a pulzusát, de ki kell tartania, mert mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy túlélje. És csak annyit mondott, hogy "mondd meg a fiamnak, hogy szeretem, kérlek, mondd meg a fiamnak, hogy szeretem". Addig ismételgette ezt, amíg végül el nem ájult és meghalt. Sok szomorú dolgot láttam már, de ez az egy mégis nagyon megérintett. A fia később megjelent a helyszínen, átadtam neki az apja üzenetét, olyan volt, mintha ez békét adott volna neki.”
"Nem akarok meghalni"
“Az egyik sürgősségi ügyeletem során fejfájással kezeltem egy nőt. Az orvosok egy elég nagy agydaganatot találtak a CT-n, amely áttétet adott a tüdejéből (a tüdőrákját korábban kezelték, ha jól tudom.) Az általános konszenzus szerint a prognózis enyhén szólva sem volt jó. Azt hiszem, sokan hozzászoktunk ahhoz, hogy a rákos betegek bátran néznek szembe a súlyos helyzettel, talán a tévében látottak miatt hisszük ezt, de a nő egyáltalán nem fogadta jól a hírt. Épp ellenkezőleg, pontosan úgy reagált, ahogy én is elképzelném magam, ha kórházba mennék egy kínzó fejfájás miatt, és azt mondanák, hogy valószínűleg nincs sok időm hátra. A következő 10 percben viszonylag csendben ültünk, miközben hallgattuk ezt a szegény nőt, aki hisztérikusan zokogott és azt ismételgette: "Nem akarok meghalni". Mondanom sem kell, hogy mindannyiunknak hihetetlenül nehéz volt ezt feldolgozni... Egy tapasztalt nővér még a kollégájához is fordult és megjegyezte: "Ha nem kellene a pénz a gyerekeimnek, most azonnal felmondanék".
Miután a páciens elhagyta a szobát, félrehívtam az onkológust, és megkérdeztem tőle, hogyan adja át az ilyen híreket a betegeknek, elmagyarázva saját ambícióimat, hogy mentőorvosként hogyan tudnám jobban átadni az ilyen híreket a betegeimnek. Megemlítettem, hogy korábban azt tanították nekem, hogy etikai kötelességem tényszerűen és világosan elmagyarázni a helyzetet a betegnek és/vagy bárkinek, aki jogilag részt vesz a beteg ellátásában; hogy kerüljem a "szépítés" menedékét. Azt válaszolta, hogy igen, ez feltétlenül a mi kötelességünk, de segítőkészen hozzátette, hogy ő mindig hangsúlyozza azt is a betegnek, hogy az azonnali ellátás a tünetek kezelésére irányul. Hasznos emlékeztetni és megnyugtatni a beteget, hogy a fájdalmukat/nyugtalanságukat/szorongásukat kezelni fogják, ami az eredeti ok volt, amiért először is segítséget kértek.
Úgy gondoltam, hogy ez egy kiváló kiindulópont, hozzáállás, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy a hír ijesztő, nagy különbség, ha a páciens tudja, hogy a szakemberek keményen dolgoznak azért, hogy ne legyenek fájdalmai.”
