Nem sokat látok belőle, legfeljebb azt, hogy kicsit vörös a feje – gondolta a férfi.
– Nézd meg alaposan, éppen úgy ráncolja a homlokát, ahogy te szoktad, biztosan az élet nagy kérdésein töri a fejét – folytatta a felesége nevetve –, és pont olyan hosszúak az ujjai, mint nekem!
– Egy újszülöttnek az a dolga, hogy egyen, aludjon, töltse meg a pelenkáját, és hasonlítson! – morogta a férfi, mire a lánya nagyot nevetett. – Apa, nagyapát csináltunk belőled! Örülsz?
– Persze hogy örülök kislányom, hiszen boldognak látlak téged, és nekem sikerült úgy megvénülnöm, hogy ez a pici ember egy év múlva már nagypapának fog szólítani – felelte a férfi. Aztán békésen tűrte, hogy a lánya a kezébe nyomja a csomagot, és a veje az elviselhetetlen fényképezőgépével megörökítse a pillanatot, majd hosszas szónoklatba kezdjen arról, hogy rendes ez a kórház, hiszen lehetővé teszik, hogy ebben az elkülönített szobácskában a nagyszülők is megismerkedjenek a jövevénnyel.
– Olyan jó, hogy ti nagyon boldognak látszotok, és humorotoknál vagytok, az én anyám délelőtt egyfolytában csak sírt a meghatottságtól – jelentette ki a vej.
A férfi általában nagyon unta a veje szónoklatait – ami gonosz dolog volt részéről, hiszen a srác annak ellenére, hogy "elvette tőle" a lányát, rendes, szorgalmas, okos fiatalember volt –, és kifejlődött benne az a képesség, hogy kikapcsoljon. Azaz ne hallja se a vejét, se a feleségét, se imádott lányát, hanem a saját gondolataival bíbelődjön. Ezúttal is csak halk zsongásként érzékelte, amint ezek hárman a gyors és problémamentes szülést elemzik, azt is csak szűrve hallotta, hogy az unokája ötvenkilenc centi, tehát magas lesz, mint ő. Csöndben állt a boldog csapat közepén, kezében a békésen alvó "csomaggal", és eszébe jutott a lánya születése, amikor éppolyan izgatott-boldog volt, mint most a veje. És eszébe jutott a fia világra jötte is, amikor őrült sebességgel hajtott az Árpád hídon, hogy időben érjen a kórházba, de bizony elkésett. – Valószínűleg azért harcol velem állandóan a fiam, mert még ma is azt bosszulja meg, hogy nem voltam jelen a születésénél – gondolta rosszkedvűen, majd látva, hogy a társaság békén hagyja, és nem őt figyeli, alaposan megszemlélte a csomag arcocskáját. – Tényleg úgy ráncolja a homlokát, mint én szoktam – mosolyodott el magában. – De te is fiúnak születtél, kisöreg, neked is harc lesz az élet – mondta csöndesen egynapos unokájának, majd a lányára nézett. – Szép és tehetséges ez a gyerek – gondolta szeretettel, majd átvillant az agyán, hogy óriási szerencséje van a lányával, akitől annyi szeretetet kapott, és annyi örömet szerzett neki már eddig is, hogy több életre is elegendő lenne. – Talán jobb lett volna, ha életem első unokája is lánynak születik – gondolta –, mert akkor olyan kedves gyerekké cseperedne, mint az anyja.
Itt tartott a tépelődésben, amikor a lánya hozzálépett, és kedvesen kivette a kezéből a csomagot. – Apa, fáradt vagyok, és meg kell próbálkoznom az etetéssel – mondta kedvesen, mire a férfi a lánya kezébe nyomta a kicsit. – Gratulálok kislányom – mondta csöndesen –, sok dolgod lesz ezzel a pici emberrel, de én biztos vagyok abban, hogy anyukának is olyan klassz leszel, mint amilyen gyerek voltál mellettem.
– Én még soha nem voltam ennyire boldog – ragyogtatta rá a mosolyát a lánya. – Persze rengeteg dolgom lesz, tudom! Nagyon kell majd szeretnem, nagyon kell vigyáznom rá, és éppúgy meg kell adnom neki mindent, ahogy ti is erőn felül adtatok meg mindent nekem és a tesómnak.
– Igen, nagyon elfoglalt leszel kislányom, de közben velem mi lesz? Marad-e időd rám? – gondolta a férfi, de egy szót sem szólt, inkább mosolyogva ölelte át az ő édesanyává érett nagylányát.
