Ám hiába kezdődött el a várva-várt meccs, az első akciókból semmit sem látott, mert tizenhét éves lánya a tévé elé penderült – úgy, hogy ő semmit se lásson a képernyőből –, és fúriaként reagált.
– Apukám, nem fogod nézni a meccsedet, amíg szegény anyu mosogat, de engem sem fogsz nevelni! Vedd tudomásul, hogy én és Ricsi szerelmesek vagyunk egymásba, nem tudsz minket szétválasztani!
– Mi ez a hiszti, kisasszony? És ha sajnálod az egyedül mosogató anyádat, akkor segíts neki! – emelte fel a hangját az apa. – Amúgy a Ricsikéd nagy link, a szeme sem áll jól. Olyan, mint a férfiak többsége. Az ilyen fiúk általában gyorsan megunják a lányokat, és sürgősen megcsalják az aktuális párjukat egy másikkal. Arról már ne is beszéljek, hogy iszonyatosan nagyképű! Amikor szerdán este itt volt, nekem, az elektromérnöknek tartott előadást arról, hogy miként használjam az új fényképezőgépemet. Mekkora hólyag!
– Nagy zavarában magyarázott szegény összevissza, mert megdöbbent, hogy az én "mindentudó" apám végre-valahára leereszkedik hozzá – kiabálta a lánya a könnyeivel küszködve, majd megtörölte a szemét, és harciasan folytatta. – Amúgy, ha tudni akarod, Ricsi nagyon féltékeny, mert sokkal monogámabb-megbízhatóbb, mint én. És mit jelent az a kijelentésed, hogy olyan, mint a férfiak többsége? Szerinted a férfiak linkek és megbízhatatlanok? Te is csaltad anyát? – kiabálta egyre dühösebben, majd a vita a szokásos forgatókönyv szerint folytatódott.
– Hogy mersz velem így beszélni?
– Miért nem veszed észre, hogy felnőttem?
– Dehogy nőttél! Fogalmad sincs az életről meg az emberi természetről, tojáshéj van a fenekeden!
– Nem igaz, igenis felnőttként gondolkodom, és nagyobb az érzelmi intelligenciám, mint neked!
– Hagyjál békén az érzelmi intelligenciával, nekem magas az IQ-m, és ez épp elég ahhoz, hogy elboldoguljak a világban!
– De apaként csődöt mondasz. Nem veszed észre?
– Csődöt mondok? Miben szenvedsz te hiányt? Menő, két tannyelvű gimnáziumba jársz, mindened megvan, itt élünk az általam épített házban. És amíg az én kenyeremet eszed...
Zengett a ház, az apa arca vörös volt, a lány szeme csupa könny. – Uramisten, már megint én leszek a villámhárító – gondolta az anya a konyhában, mert tudta, hogy amikor a férje eljut az "én kenyeremet eszed" fordulatig, neki közbe kell lépnie. Nagy gyakorlatra tett szert a viták csitításában, mert lánya tizenöt éves kora óta folyamatos volt ez az állóháború. – Az az én tragédiám, hogy teljesen egyformák. Mindketten szangvinikusak, az igazság bajnokai, és azt gondolják, hogy a saját igazságuk mindenható – gondolta szomorkás mosollyal, majd megtörölte a kezét, és besietett a nappaliba. Átölelte akkor már síró lányát, megfogta gutaütéssel küszködő férje vállát, és egyszerre mondta mindkettőjüknek: – Észnél vagytok? Hányadik botrányt rendezitek már egy fiú miatt? Emlékeztek, hogy üvöltöztetek, amikor Kata azzal a Péter gyerekkel járt? Kata, te zokogtál, hogy Péter az igazi, és te, édes férjem pedig azzal fenyegetőztél, hogy kidobod Katát, ha Petike még egyszer beteszi a lábát a házunkba. Aztán mi lett a vége? Édes kislányom, te a balhék után néhány héttel ráuntál Péterkére, mert feltűnt a színen a mostani botrány tárgya.
– Kiszerettem Petiből, mert Ricsi sokkal kedvesebb és okosabb – morogta lány, és váratlanul kitört belőle a nevetés. Az apa ránézett vihogó lányára, majd az arcán dühös, ám egészséges mosoly jelent meg.
– Rendben van, hagyjuk abba a háborút! – mondta engedékenyen, de nem tudott visszaülni a tévé elé, mert a felesége folytatta.
– Idehallgassatok! Ti egyformák vagytok, mint két tojás. Nektek egy ilyen botrány az élet szervese része, de nekem nem. Én meg fogok bolondulni, mire Kata huszonhat-huszonhét éves korában végleg lestoppol egy fiú mellett, és férjhez megy. Nem lehetne engem kímélni egy kicsit?
Erre a szónoklatra apa és lánya hangosan hahotázni kezdett, mire az anya elégedetten bólintott. – No, ha ilyen nagy az egyetértés köztetek, akkor szépen menjetek ki a konyhába, és fejezzétek be a mosogatást!
– Rendben van – mondta az apa, majd kedvesen átölelte a feleségét, és halkan a fülébe súgta. – Azért csináltam, mert nagyon szeretem és féltem a gyerekünket. Tényleg pont olyan, mint én. Ezért kell folyamatosan nevelnem.
– És most nevelted? – nézett rá ámulva a felesége ámulva.
– Hogyne! Helyet csináltam a követező fiúnak. Remélem, különb lesz, mint Ricsike.
