– Én mától új életet kezdek – folytatta lelkesen –, és az ötvenhatodik születésnapomra pont ötvenhat kiló leszek.
– Emlékeim szerint szeptember harmincadikán lesz a születésnapod, alig több mint egy hónap múlva – vetettem közbe óvatosan, mire Sára hangja ingerültté vált.
– Édesem, te mindig gebe voltál, ezért vagy műveletlen az új fogyókúrák világában! Vedd tudomásul, hogy ma már léteznek olyan tudományosan megalapozott módszerek, amelyek segítségével éhezés nélkül lehet ledobni magadról tíz-tizenkét kilót!
– De te úgy vagy szép, ahogy vagy, és a gömbölyű maradjon gömbölyű! – morogtam, mire Sára felcsattant. – Drága barátném, nagyon szeretlek, és vágyom egy jó beszélgetésre, de csak akkor, ha nem veszed el a kedvem a vállalásomtól!
Két nappal később, amikor találkozunk, Sára pazarul fest. Sűrű barna haja remek keretet ad kedves arcának, kék szemének, és a bőre olyan üde-ránctalan, hogy lazán letagadhatna tíz évet. Dicsérem, és gratulálok a külsejéhez, mire ő legyint. – Nem érdekes a szép bőröm, ha messziről úgy festek, mint egy kerek dédnagymama...!
Persze a mi barátságunkban minimális szerepe van a külsőnknek, tehát a találkozásunk harmadik percében már a lényegre terelődik a szó. A munkánkra, a családunkra, a gyerekeinkre, az unokáinkra, a férjeinkre, a politikára... Engem érdekel Sára építészmérnöki ténykedése és a kőkemény munkával fenntartott vállalkozása, őt izgatja az én ötgyerekes nagycsaládom meg az újságíró életem millió gondja-öröme. Ő szereti a "fenenagy" empátiámat, én tisztelem az ő józan gondolkodását és következetességét. Ő nemigen dönt (döntött) nélkülem nevelési kérdésekben, én pedig kikérem a véleményét, ha racionális döntéseket kell hozni.
– Megőrülök attól, hogy a lírai lelkű fiam egy olyan lányba szerelmes, aki külföldön akar élni, ezért járnak mindketten spanyol nyelvtanfolyamra – mondja Sára dühösen.
– Agyonaggódom magam a tehetséges nagyfiamért, aki Londonban dolgozik – kontrázok én. Mondjuk, egyre mondjuk a magunkét, egyikünknek sem tűnik fel, hogy a kávézó pincére már harmadszor kering az asztalunk körül, de nem mer minket megszólítani, hiszen látja, hogy elmélyülten beszélgetünk. Végül megáll mellettünk. – Hölgyeim!?
No, ekkor vesszük észre, hogy rajtunk kívül mások is élnek e bolygón, tehát mindketten nagyot nevetünk – a nevetés és a humorérzék is fontos kapocs közöttünk –, és azonnal rendelünk.
– Kérek egy erős olasz kávét! – mondom én.
– Kérek egy ír kávét dupla tejszínhabbal! – jelenti ki Sára, mire ámulva meredek rá.
– Azért kávézunk – ebédelés helyett –, mert te belekezdtél életed leghatékonyabb fogyókúrájába, és a születésnapi bulidra ötvenhat kiló leszel. Nem? – nézek rá felháborodva.
– Hülye vagy – feleli Sára magabiztosan. – Nem érted, hogy én ezzel a dupla habos ír kávéval köszönök el a gömbölyű énemtől? A búcsúnak is meg kell adni a módját... Ne röhögj! Meglátod, hogy egy karcsú barátnő fogad majd szeptember harmincadikán, a születésnapi partimon...
