„Időről-időre felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon jól döntöttem-e” – kezdi a Huffpost oldalán megjelent hosszú vallomását Laura Onstot. A fiatal exápolónő, aki 17 hónap után hagyta ott végleg a sürgősségi osztályt, teljesen mégsem tudott eltávolodni az egészségügytől. A laborba vonult vissza: olyan betegek mellett dolgozik, akik klinikai kísérleteken vesznek részt.
Elárulja, kicsi gyerekkorától kezdve orvosnak készült. „Gyerekként rendszeresen végeztem agyműtéteket a babáimon. Szikét ugyan nem kaptam a művelethez, de egy piros filctollat igen: azzal jelöltem meg a bemetszések pontos helyét” – írja, majd hozzáteszi, mióta az eszét tudja, másokon akart segíteni.
Miután elvégezte az iskolát, egy közepes kórház sürgősségi osztályán helyezkedett el ápolónőként. Elmondja, kezdőként nem volt más választása, mint alkalmazkodni a rendszerhez. „Három műszakban dolgoztam; reggelesnek, napközbenesnek és éjszakásnak is beosztottak. Akkoriban szoktam rá a koffeinre: egyik kávét ittam a másik után és reméltem, hogy segít majd ébren maradnom.”
Alig néhány hónapja dolgozott még, de már érezte magán, mennyire elhasználja a munka: állandósult a hátfájása, a rengeteg koffeintől emelkedett a vérnyomása, ráadásul álmatlanságban szenvedett. Hiába esett haza hullafáradtan az éjszakai műszak után, képtelen volt elaludni. Aztán az egyik különösen nehéz napja után – mikor az egyik páciensét szívleállással hozták vissza egy vizsgálatról, egy másikat pedig elviselhetetlen fájdalmakkal bíztak a gondjaira – Laura kiborult: „Ültem az öltözőszekrény tövében és hangosan zokogtam. Akkor és ott döntöttem el, hogy én ezt nem csinálom tovább.”
Laura elismeri, nem sokat segített a munkához való alkalmazkodásban, hogy meglehetősen romantikus elképzelései voltak a szakmáról. „De nem csak ez volt a baj. Rájöttem, hogy a rendszer is rossz, mert a személyzetnek egyre több munkát kell elvégeznie gyakorlatilag ugyanannyi pénzért. Óriási a létszámhiány. Gyakran előfordult, hogy éjszakás nővérként teljesen egyedül kellett tisztába tennem, mozgatnom egy kvázi magatehetetlen betegemet, míg korábban az ilyesmit párban csináltuk.”
Laura azt mondja, még ezzel is hajlandó lett volna megbékélni, ha nincs a mindennapi agresszió, amit a kórház folyosóin el kellett viselnie. „Tisztában vagyok azzal, hogy a sürgősségi osztályra kerülő emberekkel sokszor pont a legrosszabb napjain találkozunk. Ám ez nem elég ok arra a lehetetlen mennyiségű verbális és fizikális bántalmazásra, amit ápolóként napi szinten el kell szenvednünk.”
Laura azt mondja, rendszeresen érte őt inzultus a betegektől, a hozzátartozóktól, és sokszor a saját kollégáitól is, akik csak legyintettek a problémáira. „Napi rendszerességgel előfordult szóváltás, de kapunk szexuális tartalmú megjegyzéseket, volt, akinek a fenekébe is belecsíptek” – magyarázza, majd elmeséli, hogy az egyik betege anyaszült meztelenül kergette meg a folyosón.
„Az ütlegelés, kapálózás, rugdosás mindennapos. Volt, hogy az egyik betegem bottal térdkalácson vágott, mert elégedetlen volt valamivel. De volt olyan kollégám, akit borotvapengével sebesített meg egy elítélt páciense, mielőtt felvágta volna az ereit.” Laura azt mondja, ezt a mentális terhelést csak kevesen tudják hosszú távon elviselni. „Én azok közé tartozom, akiknek egyszerűen nem ment. Volt egy pont, ami után egyszerűen képtelen lettem volna még egy műszakot lehúzni.”
