„29 éves nő vagyok, még soha sem volt párkapcsolatom, és a karriert sem építettem még ki. Hat éve diplomáztam egy jó egyetemen, de csak ideiglenes, szezonális vendéglátói munkáim vannak, amelyeket nagyjából hat hónapig bírok, mielőtt felmondok. Ha pedig valaki romantikusan közeledne hozzám, ellököm magamtól, ugyanis mély gyanakvást és bizalmatlanságot érzek a közelembe kerülő emberekkel szemben” – kezdte levelét a fiatal nő, aki a The Guardian szakértőjéhez fordult tanácsért.
„Most, hogy közeledek a 30-hoz, rájöttem, hogy alig éltem”
A levélíró arról is beszámolt, hogy 13 és 17 éves kora között több depressziós és szorongásos rohamon is átesett, de senkinek sem tudott beszélni ezekről, ugyanis szégyellte állapotát. 17 évesen aztán teljesen összeomlott a problémái súlya alatt, és csak terápia segítségével tudta elérni, hogy valamennyire ismét működni tudjon a hétköznapokban. A 30-hoz közeledve azonban rájött, hogy alig élt eddig.
Munkanélküli vagyok és az apámmal élek. Egy ideig főállásban ápoltam a demenciás édesanyámat, de ő azóta egy idősotthonban lakik, én viszont maradtam a szülői házban. Úgy érzem, elvesztegettem a 20-as éveimet, hiszen 29 évesen még mindig ugyanott tartok, ahol 19 évesen. A barátaim mindeközben házat vásároltak, megházasodtak, családot alapítottak, utazgattak és építgették a karrierjüket. Én miért nem tudom ezeket elérni?” – tette fel kérdését az elkeseredett olvasó.
„Most már elkezdhetsz lazítani, illetve önmagadért élni”
A levélírónak Philippa Perry pszichoterapeuta válaszolt, aki gyakran ad tanácsot olvasóinak hasonló kérdésekben. A szakértő először arra hívta fel a figyelmet, hogy talán a társadalom nem ismeri el annyira az otthonápolást, ettől még nem válik kevésbé értékes cselekedetté. Mindezt ráadásul szokatlanul fiatalon kellett teljesítenie a levélírónak. „Eddig valóban nem volt időd csak magadra koncentrálni, de most már elkezdhetsz lazítani, illetve önmagadért élni” – írta Perry.
A terapeuta arra is rámutatott, hogy az élet nem verseny. Vannak, akiknek már 30 éves korukra sikerül lakást venniük. Vannak, akik már fiatalon akár többször is megházasodnak és elválnak. De vannak olyanok is, akik csak a nyugdíjkorhatár elérése után találják meg álmaik munkáját. „Nem érdemes úgy tekinteni az életre, mint olyan mérföldkövek sorozatára, amelyeket bizonyos kor elérése előtt teljesíteni kell. Ha az élet egy társasjáték, az biztos, hogy nem mindenki ugyanarról a mezőről indul” – fogalmazott a szakértő.
Perry szerint a levélíró már eddig is sokat fejlődött, hiszen tisztában van a problémáival, és nem fél terápiára járni. Már csak arra van szükség, hogy a korábban tanult önvédelmi mechanizmusokat átalakítsa olyan módon, hogy azok ne legyenek többé az önszabotázs eszközei. Jelenleg ugyan egy pesszimista lencsén keresztül szemléli az életét, de az nem feltétlenül a valóság. Ahhoz azonban, hogy máshogy kezdjük nézni a világot, mint eddig, nagy bátorságra van szükség.
Sikert csak bátorsággal tudsz elérni. Mindig érnek majd negatív tapasztalatok a szerelmi és a munkahelyi életedben, ezekre azonban ne kudarcként tekints, hanem tanulási lehetőségként. Ha megtanulsz együttérzően beszélni magaddal, máris érezni fogod a különbséget. (…) Itt az ideje, hogy beülj a saját életed vezetőülésébe” – tanácsolta Perry.
