A higanyivás első hallásra teljes őrültségnek tűnik, de hogy eldönthessük, vajon tényleg az-e, közelebbről is meg kell ismerkednünk ezzel a különös fémmel. A higany Schuster János Konstantin orvosprofesszortól kapta a nevét, aki a híg és az anyag szavak összevonásából alkotta meg a kifejezést. Előtte kénesőnek hívták az ezüstszínű fémet. A kénhez annyiban van köze, hogy az ásvány, amelyből kinyerik, a cinnabarit nem más, mint higany-szulfid (HgS), amelynek elméleti higanytartalma 86,2 százalék. A cinóbervörös szín is ettől az ásványtól ered, amely gyönyörű kristályokat hoz létre jellegzetes mélypiros színnel. Persze, a cinnabaritásvány, amely vulkános területeken képződik - még ha jó is a minősége - igen sok szennyeződést tartalmaz. A legnagyobb lelőhelyek a spanyolországi Almaden környékén találhatóak, ahol az ércek higanytartalma gyakran eléri a 6-7 százalékot, és már az ókori rómaiak is bányászták. A tiszta higanyt régen pörköléssel nyerték ki az ércből, a fémes cseppeket pedig a hamuból gyűjtötték össze. Ma már természetesen sokkal fejlettebb vegyipari eljárásokat alkalmaznak. A világ évente mintegy négyezer tonna higanyt használ fel, de ennek csak felét állítják elő ércből, a többi újrahasznosításból vagy tartalékokból származik.
A higany akkor válik különösen veszélyessé, amikor van ideje párologni, amihez elegendő a szobahőmérséklet is. A levegőbe kerülő higanyatomok képesek az olajokban vagy a zsírokban is oldódni. Ha a szagtalan higanygőzt belélegezzük, akkor könnyen felszívódik a szervezetben, ahol először a tüdőbe jut, majd onnan a vérbe és az agyba, aminek következménye alvászavar, izgatottság és bénulás is lehet.
Veszélyes párolgás
A higanymérgezés lehetőségét érdemes komolyan venni még egy törött lázmérő esetén is, különösen, ha a higanycseppek egy gyermek szobájában szóródtak szét. Ha ugyanis rejtve maradnak, mert bekerülnek például a parketta repedéseibe, akkor ott szabadon párologhatnak. Ezt nem úgy kell elképzelni, ahogy a víz párolgását, hiszen sokkal lassabb folyamatról van szó. Napokig, sőt hetekig is elhúzódhat, vagyis a mérgező környezet sokáig fennmarad. A kifolyt higanyt ezért gondosan össze kell gyűjteni, a szennyezés helyét pedig fel kell szórni kénporral. A higany felületi feszültsége ezáltal valamelyest csökken, így könnyebb összetakarítani - de a mérgező párolgásra ez nem hat.
A folyékony higany mellett a higanysók és -vegyületek is veszélyesek, különösen, ha ipari hulladékkal kerülnek be a vízrendszerbe. A higanygőznek való kitettség legismertebb megbetegedése az őrült kalapos betegség . Ez azzal függött össze, hogy a kalapok alapanyagát adó filchez az állati szőrt le kellett választani a bőrről, amihez higanynitrátot használtak. Ennek a párolgása hosszú távon sajátos tüneteket eredményező mérgezést okozott. A neurotoxikus hatások közé tartozott a remegés, a patológiás félénkség és az ingerlékenység. De kialakulhatott az úgynevezett merkuriális eretizmus is, amely abban nyilvánul meg leginkább, hogy megváltoztatja a beteg kézírását, aki képtelenné válik, hogy egyenesen írjon.
A higanymérgezés akkor is előállhat, ha a fém vegyületeivel erősen szennyezett ételt fogyasztunk. A szennyezett táplálékon, például algákon élő tengeri halak és a tenger gyümölcsei különösen veszélyesek lehetnek. Ha ezeket elfogyasztjuk, akkor kialakulhat a mérgezés. A leghírhedtebb eset 1952-ben Japánban történt. Az akkori mérgezés helyszíne után az ilyen jellegű betegséget ma is Minamata-kórnak hívják, amelyben 52 ember halt meg, mert a fő táplálékukként szolgáló halak szokatlanul nagy koncentrációban tartalmaztak szerves higanyvegyületeket. A mérgezés nemcsak az idegrendszert károsíthatja, de veszélyes a termékenységre, illetve a magzatokra is.
Higany és szorulás
A higanyivás - bármit mondjunk is róla a következőkben - kifejezetten őrült ötlet, mert a higany erős méreg. De kétségtelen tény, hogy a 19-ik század végén az orvosok széles körben alkalmazták bélelzáródások kezelésére. "A lenyelt higany lazító hatású, sűrűsége miatt csodálatosan tisztítja a bélt" - mondta a DW-nek Thomas Gebel , a német szövetségi foglalkozás-egészségügyi intézet toxikológusa. A szakértő szerint a higany ivásának minimális a kockázata, szemben a belélegzésével. Gőzként a higany egyedi atomokká válik szét és gyorsan felszívódik a tüdőben, ahol kialakulnak a mérgező hatások. A lenyelt higany ezzel szemben majdnem teljes egészében kiürül a szervezetből, miután elvégezte a dolgát.
Hogy miért kopott ki mégis ez az eljárás az orvosi gyakorlatból, ahogy például a szifilisz ellen alkalmazott higanyos orvosságok is? Mert a gyakorlatban lényegében képtelenség elkerülni a mérgezést. Azaz ha a kérdés úgy szól, hogy szabad-e higanyt inni, akkor a válasz elég egyértelmű: nem!
