A "csodálatos szennyes" jelensége nem ismeretlen a pszichológusok előtt, amire a Mannheimi Egyetem kutatói, Anna Bruk, Sabine G. Scholl és Herbert Bless bizonyítékot is találtak több száz résztvevőt megmozgató hat tanulmányuk során. Kutatásaikat Brené Brown , a Houstoni Egyetem professzora inspirálta, aki könyveket és előadásokat szentelt annak, hogy a sebezhetőség, a tökéletlenség fontosságát elemezze - írja a The Atlantic magazin.
Bruk és munkatársai a sebezhetőséget úgy határozzák meg, mint hajlandóságot arra, hogy a félelem és a kockázatok ellenére érzelmileg kitegyük magukat egy másik személynek. A kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy képzeljék el magukat különféle sebezhető helyzetekben. Mintha romantikus érzelmeiket megvallanák a legjobb barátjuknak, elsőként kérnének bocsánatot a romantikus partnerüktől egy nagy vita után, vagy elismernék egy kollégájuknak, hogy a munkacsoportjukat sújtó komoly szakmai hibát követtek el. Amikor az emberek beleképzelték magukat ezekbe a helyzetekbe, hajlamossá váltak azt hinni, hogy sérülékenységük megmutatása gyengének és inkompetensnek láttatja őket. De amikor az emberek valaki másra gondoltak ilyen helyzetben, akkor az vált valószínűbbé, hogy a sérülékenységet "kívánatosnak" és "jónak" tartják.
Csak nehogy meglássanak!
Az eredmények megerősítették Brown megállapítását: "Szeretjük látni a nyers igazságot és a nyitottságot más emberekben, de tartunk tőle, hogy bennünket meglátnak."
Egy másik tanulmányban Bruk és csapata a felkért résztvevőket két csoportba osztotta. Az egyik csoport tagjait megkérték, hogy egy zsűri előtt énekeljenek el egy improvizált dalt, míg a másik társaság a zsűrit adta. De a feladat csak egy blöff volt, mert végül senkinek sem kellett énekelni vagy ítélkezni. De mielőtt a résztvevők erre rájöttek volna, néhány kérdésre válaszoltak a sebezhetőséggel kapcsolatban. Az énekes csoportban lévők negatívan látták a várt sebezhetőséget. Egyetértettek az olyan kijelentésekkel, hogy "Amikor megmutatom a sebezhetőségemet, más emberek ellenszenvesnek láthatják azt", vagy hogy "El kell kerülnöm, hogy lássák a sérülékenységemet." A bírák sokkal nagyvonalúbbak voltak a sebezhetőség értékelésekor. Az énekesekről azt mondták, hogy az "erő" és a "bátorság" jele, hogy ki mernek állni.
Hogy a különbség okát felfedjék, Bruk és csapata egy elméletet vizsgált meg arról, ahogyan az emberi elme az információt kezeli . Úgy találták, hogy amikor saját biztonságunkra gondolunk, az konkrétabb és valósabb a számunkra, mert annyira közel vagyunk magunkhoz, mint semmi máshoz. Ebben a nagyított perspektívában a hiányosságok világosabbak, és könnyebb azonosítani mindent, ami rossz lehet. De ha egy másik személy sebezhetőségére gondolunk, akkor ez már távolabbi és absztraktabb. Szélesebb perspektívát vehetünk igénybe, amely lehetővé teszi, hogy ne csak a rosszat, hanem a jó is lássuk.
Szép, ha más esendő
Az ezzel kapcsolatos kutatások általában azt az elképzelést támasztják alá, hogy hajlamosak vagyunk szépnek látni mások sebezhetőségét, tökéletlenségét. Amikor az emberek megmutatják a sebezhetőségüket az iskolában vagy a munkában, például tanácsot kérnek és segítséget nyújtanak, akkor kompetensebbnek tűnnek a tanácsadóik és a felügyeletükkel foglalkozók számára, sőt ez személyes kapcsolatokra vagy akár kölcsönös szerelemre való nyitottságot eredményezhet. De vannak olyan helyzetek is, amikor a tökéletlenségek visszatetszők lehetnek, és kevésbé szépségként, sokkal inkább zűrként , inkompetenciaként jelentkezhetnek.
A pszichológia ismeri a hasraesés hatás (pratfall effect) fogalmát: amikor valaki váratlanul kellemetlen, megalázó helyzetbe kerül (például elesik), vagy ilyen hibát vét, akkor ez együttérzést válthat ki, és a legtöbben az esés miatt nem az elterülő ember tökéletlenségére gondolnak. Csakhogy egy személy sebezhetőségére adott válaszok nagyrészt attól függenek, hogy mások hogyan érzékelik őt előzetesen. Ha a sebezhetőség megjelenése előtt valaki erősnek és kompetensnek tűnik, az emberek szimpatikusnak látják, de ha nem mutat összeszedettséget, kompetenciát, akkor ellenszenvesnek fogják tartani, és a tökéletlenségében egyáltalán semmiféle szépséget nem találnak.
