Ha vannak is külön hospice ágyak ezeken az osztályokon, sokszor el sem különülnek a többi betegétől. Így fordulhat elő, hogy egy 30-40 éves, rosszindulatú daganatos beteg a kilencvenes éveiket taposó demens nénik-bácsik között várja a halált, ha már nem tudják tovább otthon ápolni a család tagjai - olvasható az abcug.hu riportjában.
Évente 130 ezer ember hal meg Magyarországon, ebből 33 ezren valamilyen rákbetegségben, közülük pedig mindössze körülbelül 9 ezer embert kísérnek hospice ellátásban a halálba. Az ellátást nyújtó helyeken nagy a túljelentkezés. Az intézményi hospice ellátásba azok kérhetik felvételüket, akiknek tüneteit már nem lehet otthoni körülmények között enyhíteni. De olyan betegeket is fogadhatnak az ellátóhelyek, akik családjának egy időre tehermentesítésre van szüksége, azaz a beteget átmenetileg nem tudják ápolni, vagy egyszerűen pihenésre van szükségük. Azok az előrehaladott állapotú, elsősorban daganatos betegek kerülhetnek be, akiknek a várható túlélési ideje nem haladja meg a 6-12 hónapot.
Az ellátás a betegnek minden esetben ingyenes, ez a hospice filozófia egyik alapelve, az intézményi ellátásban azonban csak meghatározott ideig maradhat a beteg. Ezt az időtartamot az intézmények saját belső szabályzata határozza meg, de általában 3 hónapnál állapítják meg a határt. Ha nincs hospice osztály, ahová ilyenkor felvennék, maradnak azok a helyek, ahol nem halálos beteg, de fizikailag szintén leépült betegeket gondoznak.
A krónikus belgyógyászati osztályon, köznyelven az elfekvőn főképp önellátásra nem képes, ápolásra szoruló idős embereket, esetleg más krónikus betegségekben szenvedőket ápolnak. Ezeken az osztályokon - ellentétben a hospice osztályokkal - nem végstádiumú betegek fekszenek. Alapvetően. A gyakorlatban azonban a hospice ellátásból kiszoruló, vagy a maximális ellátási időből kifutó haldokló betegek is sokszor ilyen osztályokra kerülnek. De előfordulnak olyan esetek is, amikor vannak ugyan kifejezetten hospice ágyak egy kórházban, azonban egyáltalán nem különülnek el a krónikus betegek ágyaitól.
Az abcug.hu cikkében megszólalt egy nő, akit riportjukban Zsuzsának hívtak: ő sok éven keresztül dolgozott egy kórházban, ahol egymás mellett, sokszor egy kórteremben feküdtek idős krónikus betegek és gyógyíthatatlan, végső stádiumban lévő rákbetegek. Zsuzsa már néhány éve nem dolgozik a kórházban, ebben pedig nagy szerepe van annak, hogy milyen körülmények között látta meghalni az osztályon fekvő betegeket.
Zsuzsa olyan kórházban dolgozott, amely kifejezetten tartós ápolásra szoruló betegekre specializálódott. A kórházban működő közel háromszáz ágyból a legtöbb krónikus vagy ápolási ágy volt, de működött néhány rehabilitációs ágy is, és arra az esetre, ha valakinek hirtelen leromlott az állapota a krónikus ágyakon fekvő betegek közül, volt néhány aktív ágy, ahol az akut problémákat kezelték. Ilyen ápolási profil mellett nem meglepő módon hospice ágyak is működtek a kórházban. A különböző típusú ellátást nyújtó ágyak azonban fizikailag nem különültek el egymástól.
Azért feküdhettek hospice ellátásban részesülő betegek krónikus belgyógyászati betegek mellett, mert a kórház működési sajátossága volt, hogy nem ápolási profil, hanem komfortfokozat szerint különültek el egymástól a kórházi helyek. Voltak négy, két vagy egyágyas szobák az intézményben saját fürdővel, erkéllyel, tévével vagy ezek nélkül. A különböző nívójú szobáknak az ára is különbözött: az úgynevezett co-payment rendszerben az Országos Egészségpénztár által átvállalt alap ápolási költségek felett más-más napidíjat kellett fizetni a szobákért.
Volt azonban több olyan kórterem is, ahová azok kerültek, akik nem tudtak vagy nem akartak semmiféle napidíjat fizetni az ápolási díjon felül. Az egyik ilyen egy 8 ágyas kórterem volt saját fürdőszoba nélkül, egy szem mosdókagylóval, amely már akkor is túlzsúfoltnak és elégtelenül felszereltnek számított. Ebben a kórteremben Zsuzsa ottani pályafutása alatt folyamatosan feküdtek hospice ellátásban lévő emberek. Emlékei szerint nagyon gyakran 30-40 éves betegek voltak, akik ellátásáért családtagjaik nem tudtak napidíjat fizetni.
Pont a fiatal vagy középkorú rákbetegek példája mutatja meg, miért nagyon problémás a hospice összekeverése más típusú ellátásokkal. "Egy rosszindulatú emlődaganatban szenvedő nő is feküdt az egyik hospice ágyon, akihez gyakran járt be a férje, és olyankor behozta a kicsi gyerekeket is. Leírhatatlan volt, ahogy ez a fiatal nő félig kábán próbált beszélgetni a gyerekeivel, de még csak beszélgetni sem tudott, mert ott kószáltak az idős, zavart, demens betegek körülöttük. Ez halálra rémítette a gyerekeket" - emlékezett vissza Zsuzsa. Szerinte az életük derekán lévő gyógyíthatatlan rákbetegek számára súlyos pszichológiai terhet jelentett nap mint nap látni a sokszor a kilencvenedik évüket már bőven maguk mögött tudó idős néniket-bácsikat. A "Miért nekem kell meghalni?" folyamatos érzése volt ez - mondta Zsuzsa.
Emellett az osztályon az is gyakran előfordult, hogy az idős néniket rémítette meg, hogy látták a szomszéd ágyakon a 30-40 éveseket meghalni. Ilyenkor aztán elkezdték egyre sűrűbben, szinte percenként a nővért vagy az orvost hívogatni.
A hospice ellátásnak ráadásul az ápolás mellett fontos része lenne a pszichológiai segítségnyújtás is, hogy a gyógyíthatatlan beteg és családja is megbirkózzon a halál gondolatával, felkészüljön arra, ami történni fog vele. Zsuzsa elmondása szerint az osztályon fekvő hospice betegeknek nem sok esélyük volt, hogy ilyen segítséget kapjanak. Bár látogatta őket pszichológus - mondta -, beszélgetni nem nagyon tudott velük, mert ezek a betegek az idő nagy részében morfiuminjekciótól kábultan feküdtek az ágyukban. A kórházban ugyanis csak kivételes esetekben engedélyezték a jóval drágább fájdalomcsillapító tapasz használatát. Így, amikor a morfiumtabletta már nem segített, morfiuminjekciókat kaptak a fájdalomtól szenvedő betegek, akik nem tudták saját zsebből kifizetni a kórházi gyógyszertárban rendelhető tapaszt.
Az osztályra, ahol dolgozott, Zsuzsa emlékei szerint idővel egyre több gyógyíthatatlan rákbeteg érkezett, mert a betegek és családjaik körében híre ment, hogy ide még van esély bekerülni annak, aki máshol végképp nem talál helyet. Hospice otthonok is sokszor megkeresték a kórházat azzal, hogy tudnák-e fogadni a betegüket. Ha a beteg túlélte a 3 hónapot, amit a hospice ágyon eltölthetett Zsuzsa munkahelyén, az igazgató döntése alapján áthelyezték krónikus vagy ápolási ágyra. Ha a család nem tudta vagy nem akarta hazavinni a beteget, akkor a kórházból tehát nem küldték haza.
És bár Zsuzsa szerint az osztályon köztudott volt, hogy ha más - krónikus vagy ápolási - ágyon lévő betegek meg szerették volna hosszabbítani ellátásukat, akkor javallott volt hálapénzt adni az igazgatónak, haldokló betegeknél ez nem fordult elő.
