Az utóbbi időben egyre hangsúlyosabban kerül elő, hogy az otthonápolást végzők nagyobb figyelmet és megbecsülést érdemelnének, mert az általuk végzett munka kifejezetten embert próbáló tevékenység. Például idén emiatt emelkedik a beteg gyermeküket otthon gondozó szülők díja ( GYOD ). A súlyosan beteg vagy sérült családtagok ellátásának megítélése azonban nemcsak társadalmi, hanem orvosi oldalról is változóban van. Több tanulmány kimutatta ugyanis, hogy a gondozók maguk is veszélyben vannak.
Az érintettek beszámolói arról szólnak, hogy miközben családtagjaik egészségére összpontosítottak, nem is figyeltek fel rá, hogy a gondozás során szerzett élményeik vagy a hozzátartozójuk miatt tett kórházi látogatások milyen traumatikusak voltak, s ezek milyen nagy mentális kihívást jelentettek, amelyek később aztán kísértik őket. Ha ezek a hatások tartósan, akár éveken át ismétlődnek, az ellátást végző személyeket is megbetegíthetik.
Mi köze a PTSD-nek az otthonápoláshoz?
A problémát feltáró tanulmányok egyenesen arra utalnak, hogy a gondozóknál poszttraumás stressz betegség (PTSD) alakulhat ki. A Kaliforniai Egyetemen, San Franciscóban és az oaklandi Samuel Merritt Egyetemen az intenzív osztályokon ápolt betegek azon hozzátartozói körében, akik a kezelésekről, a szeretteik sorsáról hoztak döntéseket, magas (35-42 százalékos) arányban találtak PTSD-tüneteket. Az intenzív terápiás osztály a maga jellegzetességeivel, a magatehetetlen betegekkel, a gépek hangjával, a szagokkal, a helyzet bizonytalanságával és súlyosságával kínzó visszacsatolásokat alakít ki. A PTSD-tünetek aránya viszonylag stabil maradt a kórházi felvételtől kezdve a kórházi kezelést követő 6 hónapig, ami arra utal, hogy az intenzív osztályon tapasztalt hatások megszűnése nem enyhíti az érzelmi traumát.
Ranak Trivedi, a Stanford Egyetem pszichiátriai osztályának professzora, az ápolási szakterület specialistája arról beszélt a The Washington Postnak , hogy az otthonápolásról egyre inkább közegészségügyi problémaként gondolkodnak. Szerinte a gondozás a poszttraumás stressz kockázati tényezője, aminek az az alapvető oka, hogy sok ember életében ez hirtelen traumatikus vagy tartós változás, amelytől nem tudnak szabadulni, hiszen a normál életükről a mindent meghatározó gondoskodásra váltanak át.
Több, a krónikus betegségeket elemző tanulmány is megállapította, hogy egyes családtagok hajlamosabbak a PTSD kialakulására, mint mások. Az azonosított kockázati csoportba tartoztak a felnőtt gyermekek, a nők és a szoros kapcsolatban élő társuk gondozói. A rákbetegek hozzátartozóinak vizsgálata például kimutatta, hogy ha hosszú ideig tart a gondozás, az a gondozók számára fokozott PTSD-kockázatot jelent.
A PTSD-vel leszerelt katonákat gondozó házastársaknak van egy további kockázati tényezőjük is: érzékenyek az úgynevezett másodlagos traumatikus stresszre, amely az erőszakos eseményekből közvetve, nem pedig első kézből ered. David Austern, a New York-i Egyetem specialistája szerint, ha egy katona megosztja az őt ért traumáról, például egy robbanásról a részleteket a házastársával, akkor nála is megjelennek a robbanással kapcsolatos negatív gondolatok annak ellenére, hogy nem volt jelen. De az agya gyakorlatilag feltöltötte ezeket az élményeket.
A személyes jóllét nem számít
A személyes jóllétük nem igen játszik szerepet a gondozók gondolkodásában , talán azért, mert sokuknak nincs választásuk a felelősség felvállalásában. Gyakran elhanyagolják a saját mentális egészségük karbantartását, kezelését, mert prioritást adnak mások gondozásának. Az egészségügyi szolgáltatók tehetnek a gondozók segítése érdekében. A Case Western Reserve Egyetem kutatói súlyos krónikus betegek gondozóit tanulmányozták, s arra jutottak, hogy fontos már korán kiépíteni a bizalmi viszonyt az orvosokkal, mert ezáltal csökkenthetik a bizonytalanságukat és jobban hozzáférnek az érzelmi támogatáshoz és az empátiához. Mivel a szorongás a PTSD kialakulásának kockázati tényezője, a családtagok korai pszichológiai szűrése is fontos megelőző intézkedés lehet a kutatók javaslata szerint.
Ranak Trivedi szerint szükség van rá, hogy a gondozók életében részt vevő emberek figyeljenek rájuk, mert amikor valaki csak maga van a bajban, azt gyakorta nem ismeri fel. Ehhez kell a külső szem. A tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy a kezdeti segítő lelkesedés elmúlik, s a kitartó barátok száma megcsappan. Ezért fontos, hogy a hasonló helyzetben lévőket tömörítő szerveződésekkel, egyesületekkel az érintettek felvegyék a kapcsolatot, mert ott sok tapasztalat gyűlik össze, ami komoly támogatást jelenthet.
