Millennium Intézet nemrégiben tartott egészségügyi konferenciáján Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója azzal állt elő, hogy meg kell szüntetni a jelenlegi hálapénzzel fűtött és mérgezett rendszert, amelyben az fizet járulékot, aki nem tud előle elmenekülni. Ehelyett radikálisan, körülbelül négymillióról 6-6,5 millióra kellene emelni a befizetők számát oly módon, hogy a bérből levont járulékot egységes összegű alapdíj váltaná fel.
Ezért az állampolgár egy jól körülhatárolt szolgáltatási alapcsomagot kapna, amelynek például nem lenne része a szabad orvosválasztás. Aki tud és hajlandó többet fizetni, kiegészítő biztosítást köthetne további szolgáltatásokért. Lantos Gabriella elgondolása szerint a fejadószerű, havi tízezer forint körüli díj alól csak azok kapnának felmentést, akiknek a nettó jövedelme a létminimum alatt marad. Ilyenformán az alapszintű egészségügyi ellátáshoz a társadalom felnőtt tagjainak többsége egészségügyi átalánydíj befizetésével jutna hozzá, a többiek pedig lényegében rászorultsági alapon, tehát nem társadalombiztosítási elven és nem is alanyi jogon. E rendszer megszületésével együtt pedig a hálapénz önálló büntetőjogi tényállássá válna.
A tíz éve bevezetett, közutálatnak örvendő vizitdíjat és kórházi napidíjat 2008-ban népszavazás azért söpörte el, mert az emberek nem hitték, hogy ez bármin változtat. Ha pedig a pluszban fizetett díj nem szorítja ki a hálapénzt és nem teremt számottevő forrást az ellátórendszer fejlesztésére, akkor mi értelme? A vizitdíj bukásának erős sokkja földre vitte a Gyurcsány-kormány reformpolitikáját, s ez a tapasztalat azóta is távol tartja a politikai arénától az egészségügy átfogó átalakításáról szóló elképzeléseket. Az egészségügyi kormányzatok küldetése pontosan az, hogy a területet kivonják a frontvonalból. Ami igazán nagy mutatvány, tekintve, hogy az egészségügy szerepel minden olyan lista élén, ami az állampolgárok számára fontos ügyeket állítja sorrendbe.
Érthetően a Fidesz 2010-es kormányprogramjában szinte az egyetlen, majdnem konkrét ígéret éppen az egészségügyi kiadások növelésére vonatkozott. Ezt az ígéretét a kormány megszegte. A kormányprogram szerint az átadás-átvételkor a nemzeti össztermékből Magyarország egy százalékponttal kevesebbet fordított az egészségügyre, mint a szomszédos országok. Majd aztán az Orbán-kormány idején, a KSH adatai szerint, még csökkent is az egészségügy részesedése a GDP-ből. Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy az ágazatot érintő megszorításoknak ez már a sokadik hulláma volt a rendszerváltás óta.
A drámai fogalmazástól rendszerint tartózkodó Orosz Éva egészség-gazdaságtan professzor és munkatársa, Kollányi Zsófia a Tárki 2016-os Társadalmi riportjában azt írják, hogy a két évtizednyi forráskivonás következménye "életekben mérhető". Nem csak az Európai Unió magországaihoz képest mutatható ki drámai lemaradás. A magyar nők 1,8, a férfiak 1,4 évvel rövidebb egészséges élettartamra számíthatnak még a többi visegrádi országban élő társaiknál is. Egy 40 éves magyar férfi 2014-ben átlagosan mindössze 1,4 évvel hosszabb életre számíthatott, mint 1960-ban. A kutatók a szükséges változtatások folytonos elmaradásáért a "közpolitikai opportunizmust" hibáztatja.
Az Orbán-rendszer válasza a szerkezeti problémákra a piaci, a családra hárított és a legszegényebbeknek szóló fapados szintek elválasztása. A kormány az ellátórendszer káros széttagoltságát akarja szabállyá tenni az intézményes szolidaritás biztos alapokra helyezése, valamint a magán- és közszolgáltatások átjárható, átlátható rendszerének kialakítása helyett.
A privilégiumok fenntartása, a "problémás", nem fizetőképes csoportok leválasztása talán arra is magyarázatul szolgál, miért érdemes megtartani a szakmai standardoknak nem megfelelő ellátóhelyeket. Így ugyanis fizikailag is egyre inkább elkülöníthetők a társadalmi osztályok tagjai. A végképp széthasadni látszó egészségügy a széthasadó ország lenyomata, ahol, ha minden így megy tovább, újabb évek és életek mennek veszendőbe.
Forrás: 168ora.hu
