A jelenlegi kvázi állami finanszírozású rendszer fenntarthatatlanságának első oka, hogy az egészségügy garantáltan egyre drágább lesz. Az orvostudomány fejlődése egyre újabb betegségek felismerését és gyógyítását teszi lehetővé. Továbbá szaporodik a betegségek száma (például cukorbetegség, AIDS), amit meggyógyítani ugyan nem tudunk, de folyamatos kezelés mellett a beteg normális hosszúságú életre számíthat, az egészségesekkel azonos életesélyt kap, de ez nagyon sokba kerül.
Az Európai Unióban folyamatosan nőnek az egészségügyi kiadások. Reálértéken számolva húsz év alatt, a régi, és az új tagállamokban egyaránt – jóval gyorsabban, mint a GDP – két és félszeresére emelkedtek a költések. S ez a trend csak erősödni fog, mert az egészségügyben a prevenció, a költséghatékony modern technológiák eredménye nem az összköltség csökkenése, hanem a hosszabb, egészségesebb, jobb minőségű élet. Ez fontos és jó, de nem olcsóbb.
A növekvő átlagéletkor miatt egyre több betegséggel élünk, így az alacsony születésszám mellett megnő a társadalomban az idősek és betegek aránya. A végeredmény, hogy egyre több ember egyre drágább ellátását egyre kevesebb járulékfizető fizeti.
Az örökölt rendszer tarthatatlanságának másik oka, hogy az utóbbi években csökkent a társadalmi szolidaritás, természetesebbnek tartjuk a növekvő gazdasági és életesély különbségeket. Felmerül a kérdés, ha nem mentünk meg pár tízezer forintért életeket a szociális szférában, akkor miért kell ezt pármillióért az egészségügyben megtenni? A szerző szerint a közgondolkodás fősodra ebbe az irányba megy, s mindenképpen fel kell tennünk a kérést: Mi a jobb, ha továbbra is azt hazudjuk, hogy közpénzből mindenki mindent ingyen kap (és a többiek megoldják okosban), vagy kimondjuk, hogy a 21. században ez már lehetetlen. Továbbá keresünk egy új, reális modellt, amelyben az állam és az egyén megosztott felelősséget és terheket visel, de valóban betartható, és éppen ezért számon kérhető szinten megőrzi az igazságosságot, esélyegyenlőséget.
Ennek érdekében éles vonallal meg kell húzni a közfelelősség határát (mi jár és mi nem), meg kell oldani a köz- és magán szabályozott együttélését az egészségügyben a finanszírozási és a szolgáltatások oldalon is, végül ki kell mondani, hogy az egészség nemcsak közfelelősség, hanem ebben az egyénnek is komoly felelőssége van.
Lehetetlen országos lefedettséggel mindenre megoldást adó magánellátást kialakítani. Így aztán se a szegény, se a gazdag nem jut megfelelő ellátáshoz, illetve a gazdag, amíg nem súlyos beteg, addig a magánegészségügybe önti a pénzt, de ha baj van, akkor ő is a közösségi egészségügytől várja a megoldást, de ott a jelenlegi szabályok szerint nem költhet legálisan. Ezért csak olyan rendszer lehet életképes, ahol a köz- és magánforrások együtt tartanak fent egy vegyes tulajdonú és finanszírozású egészségügyet, ahol jól meghúzott határok, tiszta viszonyok mellett a közintézményekben is lehet számla ellenében saját pénzünket költeni, többletszolgáltatást vásárolni, illetve a magánszolgáltatóknál igénybe vett ellátásunkhoz is hozzájárulhat az OEP. Amíg ez nem történik meg, addig marad a hálapénzes feudális maszatolás.
Életkortól függetlenül arra szocializálódtunk, hogy az egészségünk az adott, ha meg elromlik, az egészségügy ingyen helyrehozza. Ez a szemlélet szerencsére porlad. Az egészségügy fenntartható fejődésének alapfeltétele, hogy összhangba kell hozni az egészségüggyel kapcsolatos elvárásokat és az ezért vállalt egyéni és közösségi áldozatokat. Vagy belenyugszunk az egészségügy folyamatos romlásába, szétesésébe, boríték-éhségébe, vagy elfogadjuk, hogy erre áldozni kell, és főleg nem lehet készen megvenni az egészséget, ebben nekünk is dolgunk, felelősségünk van. Ízlelgetni kell azt a mondatot is, hogy az egészségbiztosítás pénze közpénz, és a közpénzzel való felelős bánás nemcsak az egészségügy (az ellátók) kötelessége, hanem a betegeké is – fejtette ki Kincses Gyula.
Forrás: index.hu
