Sohasem egyszerű, ha egy párkapcsolat véget ér, látszólag mindkét fél a szakítás mellett van, ám kényszerűségből, vagy valamilyen más okból még osztoznak a korábbi közös otthonon. Ez történt egy fiatal nővel is, aki a Guardian című brit lappal osztotta meg történetét, szakértő segítségét kérve a probléma megoldásához.
Ebből kiderül, hogy ugyan néhány hete volt párjával közösen döntötték el, hogy szakítanak, de még mindig együtt élnek. Kétszobás házat bérelnek, van egy macskájuk, és a férfinak ez a helyzet továbbra is megfelel, nem sürgős neki a különköltözés. A fiatal nő pedig - ahogy írta - nem tud dönteni, hogy ebben a helyzetben neki mi lenne a legjobb: ha kivárna, vagy ha összepakolna és haza költözne a szüleihez. Sokan hasonló szituációban habozás nélkül az utóbbi lehetőséget választanák, mondván, hogyha véget ért a kapcsolat, bárhol jobb, mint az egykori közös otthonban, egymást kerülgetve. De nem mindenki ismeri fel - vagy ha felismeri, nem biztos, hogy képes azonnal dönteni -, hogy adott pillanatban mi lenne számára a legjobb megoldás.
Ebben az esetben a körülmények extrémek: a fiatal nő maga is egészségtelennek tartja, hogy az életük gyakorlatilag ugyanúgy zajlik, mint korábban: megmaradtak közös tevékenységeik és rituáléik, vagyis együtt étkeznek, vásárolnak, egy ágyban alszanak, és megosztják egymás között a házimunkát. Éppen ezért irreálisnak érzi a fizikai távolságtartást. Bizonytalankodásának oka saját bevallása szerint az, hogy nem szeretné, ha neki kellene mindent feladnia, mert sok munkát fektetett az otthonukba. A kérdés, hogy megéri-e így élni és ha igen, meddig? Hogy jót tesz-e, ha a szakítás után is exünkkel maradunk? Noha lelki beállítottságtól és mentalitástól függően mindenkit más érzelmek és okok vezérelhetnek egy ilyen döntés meghozatalakor, mégsem szerencsés ezt az utat választani.
Hogyan szakadjunk el végleg valakitől, akit szerettünk?
"Nem lehet súrlódásmentesen egy párkapcsolatból kiszállva közeli barátságra váltani" - írta a fenti helyzetre reagálva Eleanor Gordon-Smith, etikus, a Guardian rovatvezetője, a Princeton Egyetem munkatársa. Véleménye szerint ilyenkor valamin mindenképpen változtatni kell. "Időről-időre vannak, akik bíznak benne, hogy elég érettek és elég fejlett az érzelmi intelligenciájuk ahhoz, hogy míg másoknál a szakítás veszekedéssel és a kapcsolat azonnali megszakításával jár, ők sérülések nélkül megússzák és fenn tudják tartani a korábbi jó viszonyt egykori párjukkal, továbbra is sok időt töltve vele, azt mondogatva, hogy az exük a legjobb barátjuk " - vázolta a szakember.
Ami egyébként természetes reakció, egyfajta védekező mechanizmus, hogy minimalizáljuk a ránk nehezedő és feldolgozásra váró fájdalmat. "Amikor valaki azt érzi, hogy már a szakítást kísérő beszélgetést is nehéz volt túlélnie, előfordulhat, hogy úgy dönt, egy ideig még megkíméli magát a tényleges elválás okozta szenvedéstől. Egy ilyen helyzet fájdalomcsillapítóként működhet: amíg a felek hazajárnak egymáshoz, vagy folyamatosan sms-eznek és tartják a kapcsolatot, azt közvetítve a másik felé, hogy ott vannak, ha szükség van rájuk, addig nem élik át ténylegesen az elválás gyötrelmét" - magyarázta Gordon-Smith. Ez viszont azzal jár, hogy nem tapasztalják meg a szakítással járó pozitív dolgokat sem: a magányt, amiből sokat lehet tanulni, a szabadság érzését, és a képességet, hogy saját szemünkkel lássuk önmagunkat. A szakértő ezért azt tanácsolja, hogy senki ne tagadja meg magától a változásban rejlő lehetőségeket, a szakítás pozitív hozadékait.
Minél előbb szabadulunk, annál gyorsabban találhatunk magunkra
Gordon-Smith szerint ha egy párkapcsolat nem működik, és a felek eldöntötték, hogy elválnak útjaik, ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy többé már nem alkotnak egy csapatot . Hogy nem közösen hozzák meg a döntéseket, hanem ettől kezdve mindkét fél magáért felelős - amennyiben persze nincsen közös gyermekük -, és elsősorban a saját érdekeiket kell szem előtt tartaniuk. Ettől kezdve pedig pusztán csak udvariassági kérdés - nem pedig szükségszerű -, hogy alkalmazkodjanak egymáshoz, amennyiben az adott helyzet megkívánja.
Ilyenkor már nem érdemes azon aggódni, hogy a másik szemében esetleg gorombának tűnünk. Nem a harc megnyerését kell a legfontosabb célnak tekinteni, vagy hogy mi kerüljünk ki "győztesen" a szakításból - amúgy is relatív, hogy ki mit tekint győzelemnek -, hanem arra érdemes törekedni, hogy a lehető legkevesebb lelki sérüléssel szálljunk ki egy helyzetből, amiben már nem érezzük jól magunkat, ami lehúz minket és csak viszi az energiánkat. "Minden héttel, amit ilyenkor még volt partnerünkkel töltünk, megfosztjuk magunkat az új élet lehetőségétől. Érezni kell a valódi elválás fájdalmát ahhoz, hogy hogy miénk legyen a felfedezés öröme" - érvel Gordon-Smith a szakítás utáni szükségszerű eltávolodás - különösen pedig a különköltözés - mellett.
