Általában már a gyermekkorban kezdődő kényszergondolatok és/vagy kényszercselekedetek jellemzik. A kényszergondolatok általában kínzó, kellemetlen, a személyiségtől idegen, a tudatba "kényszerűen" betolakodó, szorongást okozó gondolatok, pl. a szeretett személy megölése. Természetesen sohasem fordul elő, hogy a beteg a kényszergondolatnak megfelelő cselekedetet bármilyen körülmények között is végrehajtsa.
A kényszercselekedet épp valamilyen kényszergondolat és az ahhoz kapcsolódó szorongás elhárítását szolgálja, általában ésszerűtlen, eltúlzott mértékű, amivel a beteg is tisztában van, az a mindennapi életét súlyosan károsítja. Leggyakrabban kézmosás, rendrakás, ellenőrzések formájában jelentkezik. Természetesen a tünetek súlyossága nagyon eltérő lehet, nyilvánvaló kényszerbetegségről akkor lehet beszélni, ha a fenti tünetek észrevehető szenvedést okoznak, időigényesek (naponta több mint egy órát elfoglalnak), jelentősen kihatnak a mindennapi tevékenységekre (tanulás, munkateljesítmény, társas kapcsolatok).
Az enyhébb tünetek általában a kényszeres személyiségzavar részjelenségeként jelennek meg. Az ilyen típusú emberekre jellemző a túlzott rendszeretet, a kevésbé jelentős ügyekben is tökéletességre való törekvés, a legkisebb részletekre is kiterjedő gondos elemzés, az elvekhez való makacs ragaszkodás és az állandó kételkedés. A felsorolt jellemzők általában nehezítik a társas kapcsolatokban való részvételt.
Előfordulás
A betegség jóval gyakoribb, mint sokáig gondolták, mert az érintettek többsége szégyelli, így titkolja a tüneteit, egyáltalán nem keres ezek miatt orvosi segítséget. Felmérések szerint a betegség gyakorisága 2-3% a teljes népességben. Jellemzően fiatalkorban, a serdülőkor időszakában kezdődik, évekig-évtizedekig tartó, krónikus betegség.
Mi állhat a háttérben?
Kialakulásában biológiai és pszichológiai tényezők is szerepet játszanak. A genetikai kutatások családi halmozódást igazoltak. A betegek elsőfokú rokonai között 20%-ban találtak kényszerbetegségben vagy kényszeres tünetektől szenvedőket. Az ikervizsgálatok szerint az egypetéjű ikerpároknál az esetek 63%-ban mindkét testvért érinti a betegség, míg a kétpetéjűeknél csak 22%-ukat.
Vizsgálatok igazolták egyes idegpályák és a szerotonin szerepét a tünetek kialakulásában. Utóbbit közvetetten az is igazolja, hogy a szelektív szerotonin visszavételt gátló antidepresszívumok hatékonyak a tünetek enyhítésében. Mai ismereteink szerint más neurotranszmitterek, neuropeptidek (dopamin, glutaminsav, CRH) is szerepet játszanak a betegség kialakulásában.
A kényszerbetegek egyharmadánál depresszió is társul a tüneti képhez, és gyakrabban jelentkeznek egyéb szorongásos állapotok (pánikbetegség, fóbiák), táplálkozási zavarok (anorexia, bulimia) is. Ezek együttes előfordulása is közös biológiai háttérre utal.
A tanuláselmélet szerint a kényszeres tünetek a szorongás aktív (kényszeres rituálék) elkerülését szolgálják, szemben a fóbiás elkerülő magatartással. A szorongásra adott helytelen válasz a megerősítés során rögzül, általában egyre kiterjedtebbé válik. A pszichoanalitikus elméletek a kora gyermekkori, a szobatisztaság kialakulásának időszakában elszenvedett lelki tényezőknek tulajdonít oki szerepet. Az utóbbi elmélet terápiás jelentőségét nem sikerült igazolni, míg a tanuláselméleten alapuló viselkedésterápia a kényszerbetegség leghatékonyabb pszichoterápiás módszere.
Kezelés
A kezelés gerincét az igazoltan hatékony antidepresszívumok, a szelektív szerotonerg szerek (SSRI) jelentik. Tapasztalatok szerint ezek a szerek kényszerbetegségben a depresszió kezeléséhez képest csak magasabb dózisban és hosszabb idő után kezdenek hatni. A kezelést általában évekig, akár élethosszig is szükséges lehet folytatni, mert a gyógyszer elhagyását követően a kényszeres tünetek gyakran visszatérnek. A gyógyszeres kezelést ki lehet egészíteni pszichoterápiával, ami javítja a kezelés hatékonyságát. A viselkedésterápia a tanuláselmélet alapján a tünetre koncentrálva, célzott gyakorlatokkal csökkenti azok előfordulását. Ezekhez a beteg aktív részvétele, együttműködése elengedhetetlen.
A kezelésre nem reagáló betegeknél (kb. 20%) idegsebészeti beavatkozással (lézerrel megszakítanak egyes túlaktivált idegpályákat) lehet eredményt elérni.
Minden esetben fontos, hogy a beteg minél előbb szakszerű kezelésben részesüljön, mert a kezdeti szakaszban ez sokkal egyszerűbb és sikeresebb, mint a súlyos, krónikus esetekben. Vizsgálatok szerint átlagosan sajnos 7 év telik el, mire a beteg egyáltalán orvoshoz fordul a panaszaival. Lényeges tehát a korai felismerés elősegítése, a lakosság minél szélesebb körű tájékoztatása.
2007-04-15 16:32
Forrás: Weborvos Dr. Lakatos László
