A legutolsó kutatások alapján Magyarországon 800 ezer és egymillió közé tehető az alkoholisták száma, évente átlagosan 14 liter 96 százalékos alkoholt iszik meg minden magyar ember fejenként. A döbbenetes adatok ellenére évtizedek óta nincs országos alkoholstratégia, és látszólag a társadalom is megvető közömbösséggel viszonyul a probléma iránt, hogy minden tizedik lakos rabja az alkoholnak.
Sokan pusztán erkölcsi- és akaratgyengeségnek tartják ezt a szenvedélybetegséget, holott az italozás szociális, sőt genetikai okokra is visszavezethető. Egy bizonyos életkorban pedig szinte megkerülhetetlenné vált az alkoholfogyasztás, aki pedig kihagyja, az a társasági életben is a perifériára szorulhat. Mikortól fordul a szociális ivás alkoholizmusba, miről ismerszik meg egy magasan funkcionáló alkoholista, egyáltalán miért kell minden társasági összejövetelkor kötelező jelleggel magunkba dönteni a söröket? Szakértővel beszélgettünk.
"De miért nem iszol? Nem érzed jól magad?"
"Túl vagyok egy durva, józanul töltött bulin. Nem ittam, de aki azt mondja, hogy ő józanul is ugyanolyan jól érzi magát egy buliban, az tuti szed valamit" - írja blogján egy 24 éves lány, aki három végigivott év után döntött úgy, hogy leteszi a poharat. Leszokásának sikereit és kudarcait a világhálón teszi közzé, hogy a saját lelkén is könnyítsen, illetve erőt adjon számos sorstársának, aki a sorait olvassa. Az anonim alkoholista csoportokat (röviden AA-csoportok) vezető Szalóki Levente szerint korosztályában jóval több az alkoholproblémákkal küzdők száma, mint azt gondolnánk. "Az egyik legveszélyeztetettebb korcsoport a tinédzserkor, illetve a fiatal felnőttkor. Előbbi időszak a határok feszegetéséről szól, mind testi, mind pedig társadalmi értelemben, utóbbi pedig a szülői felügyelet alóli kikerülés felszabadító érzésével jár" - magyarázta Szalóki Levente.
Az általa működtetett csoportokban több fiatal is megfordul, elsősorban a 25-30 közötti korosztályból. Ez az a kor, amikor a gondtalan egyetemi évek véget érnek, és az addig megszokott, hajnalig tartó ivásnak már súlyos következményei lehetnek: másnap reggel nem lehet borgőzösen munkába menni, és a villanyszámla ára sem jó, ha lecsúszik az ember torkán. A legtöbben le tudnak állni, akik azonban nem, azoknak segítség nélkül a későbbiekben sem valószínű, hogy ez sikerül. Ha pedig valóban az önmegtartóztatás mellett dönt valaki, társasága minden egyes összejövetel alkalmával próbára teszi. "Ne hozzál már szégyenbe!", "Ennyi nem árt meg!", "Most komolyan, megbántasz azzal, hogy nem koccintasz velem?", "De miért nem iszol? Nem érzed jól magad?" - kezdte el ostromolni a leszokásra vágyó lányt társasága, miután ő narancslével húzta volna ki az egyik céges bulit. A társaság nem tudott az addikciójáról, de személyes sértésként fogadják, hogy valaki egy buliban csak gyümölcslevezik.
Az a férfi, aki bírja
A fiatalok körében egyfajta erőpróba az alkohol, igazi kemény macsónak tartják azt, aki képes asztal alá inni a társaságát. A nemi szerepek fokozatos összemosódása miatt kialakult szerepválságban sokan (elsősorban a tinédzserek és fiatal férfiak) extrém, önkárosító, nem ritkán életveszélyes dolgokkal fejezik ki férfiasságukat, például száguldó vonat előtt szelfiznek, vagy a társaik előtt húznak le egy üveg vodkát. Furcsamód a közösség éppen azokat bélyegzi meg, akik megpróbálják felvenni a harcot a szenvedélybetegségükkel, és orvoshoz fordulnak. Az lesz a társadalom szemében egy "lecsúszott alkoholista", aki a kórházba kerül a panaszokkal, nem is csoda hát, hogy a legtöbbüket a mentő viszi be, kevesen szedik össze a bátorságukat, hogy a saját betegségüket felvállalva, maguk kérjenek segítséget. De a nőknek sem könnyű, esetükben ugyanis még komolyabban elítélik a függőséget. Emiatt jóval kisebb arányban is vállalják fel az alkoholizmust, körükben gyakoribb a magányos, zárt ajtók mögötti ivászat.
Nem csupán az árok szélén, öntudatlanul fekvő ember minősül szenvedélybetegnek, a magasan funkcionáló alkoholistáknak lehet jól fizető munkahelyük és szerető családjuk is, de az életük mégsem ezek köré szerveződik. A napjuk fénypontjának azt az egy-két doboz sört, vagy pohár bort tekintik, amit a nap végén, otthon lehúzhatnak.
Teszteljük magunkat!
Nagyon nehéz ezért meghúzni a határt a szociális ivó és a kezelésre szoruló alkoholfüggő között. "Az alkoholistának az első korty után felvillan a piros lámpa, hogy még többet akar, onnantól pedig nincs megállás. Saját magát úgy tesztelheti le az ember, hogyha elmegy egy szórakozóhelyre, kikér egy korsó sört, majd azt néhány korty után leteszi. Ha minden gond nélkül ott tudjuk hagyni az italt, akkor még nincs nagy gond, de ha olthatatlan vágyat érzünk arra, hogy befejezzük, akkor mi is szenvedélybetegek vagyunk" - magyarázta a csoportvezető. Nem szükséges minden nap inni ahhoz, hogy valaki alkoholista legyen, sok függő a munkája miatt kénytelen végigböjtölni a hétköznapokat, de aztán a hét végére mindent bepótol. Tipikus tünet, hogy az ital már rutinszerű az ember életében, ahogyan az is, hogy mindezt tagadja - tette hozzá.
A szociális ivókkal ellentétben az alkoholista nem csak azért iszik, mert az örömet okoz neki, hanem azért is, mert egyszerűen úgy érzi, muszáj. "Nagyon jó, ha a problémát fiatalon felismeri az ember, mert ekkor még nem áldozott fel mindent az alkohol miatt. Emiatt örülök, ha fiatalokkal találkozok az AA-csoportokon" - mondta el Szalóki Levente. Fontos azonban tudatosítani, hogy a visszaesés mindig benne van a pakliban, aki ugyanis szenvedélybeteg, az örök életére az marad. Kihagyhat akárhány hónapot, évet vagy akár évtizedet, akkor sem vehet kézbe ugyanolyan biztonsággal egy pohár bort, mint aki sosem volt függő. "Az alkoholista felépülhet ugyan, de soha nem gyógyul. Ismerek olyan embert, aki 11 évig tiszta volt, mielőtt visszaesett volna, és az én csoportomba is jár olyan, aki már harmadszor tér vissza. De az a fontos, hogy visszajön" - emelte ki a szakember.
