A gyászfeldolgozás kortól és élettapasztalattól függetlenül senkinek nem könnyű. A gyerekek, és különösen a kisgyerekek esetében azonban az is nehezítheti a gyászmunkát, hogy nem tudják, miként reagáljanak az őket érő veszteségre, hogyan értelmezzék a bennük kavargó érzelmeket. Fontos, hogy ebben a helyzetben érdemi segítséget kapjanak a hozzájuk közel álló szeretteiktől – szükség esetén pedig akár szakembertől is.
Mindenki titkos fegyvere: a rajzfilm
A gyászfeldolgozásban – kultúrától, szokásoktól és egyéni gondolkodásmódtól függően – sokat segíthetnek a különféle művészeti alkotások, amelyek más-más módon és szemszögből ábrázolják az elmúlást. Kisgyermekeknél a veszteségről szóló mesék, gyerekkönyvek vagy rajzfilmek azért „működhetnek” jól, mert úgy dolgozzák fel az elmúlást, hogy közben azt is ábrázolják, hogyan gondolkodnak róla a kortársaik.
Abban azonban a szakemberek is egyetértenek, hogy a filmek nem helyettesíthetik az őszinte beszélgetést. „Fontos, hogy ilyenkor is legyen a gyermek mellett egy felnőtt, akinek felteheti a kérdéseit, akivel el tud beszélgetni a látottakról, ugyanis az ezekkel kapcsolatos gondolatok, érzések révén formálódik a véleménye” – magyarázta a HáziPatika.com-nak Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó, meseterapeuta. Mint mondta, arról is beszélni kell, ha valami nagyon nem tetszik, vagy valamivel nem tudunk egyetérteni, mert megkönnyítheti a halál elfogadását, ha a gyerek legalább azt megérti, hogy a hozzá korban közel állók mit élhetnek át. A gyászfeldolgozás egyes szakaszaiban különféle érzelmek erősödnek fel a tagadástól kezdve a bűntudaton át egészen az elfogadásig, és ez a gyerekeknél sincs másképp. Ugyanakkor szülőként azzal is érdemes tisztában lenni, hogy nem minden veszteségről szóló rajzfilm segítheti az elfogadást. Sok függ a képi ábrázolásmódtól, a mondanivalótól, a nyelvezettől, de a gyermek nyitottsága és gondolkodásmódja is döntő tényező.
Kortalan történet: „Hipp-hopp, jön Vuk!”
Ki ne emlékezne gyerekkorából kis Vuk történetére? A Fekete István egyik legnépszerűbb regényéből készült animációs rajzfilmsorozat az árván maradt rókagyerek történetén keresztül mutatja be, mivel jár a felnőtté válás, ha elvész a biztonságot adó családi közeg, és az ismeretlenben egyetlen rokon segítségével kell boldogulni. „Az állatos mesék nagyon közel állnak a kisgyerekek lelki világához: könnyen tudnak azonosulni a természeti lényekkel. Ezért is fájdalmas történet Vuké, mert rögtön saját magukat képzelik a főszereplő helyébe. Rájönnek, hogy akár ők is elveszíthetik az egész családjukat, és ez a gondolat rémülettel tölti el őket” – fejtegette Révész Renáta Liliána. Ugyanakkor, mint mondta, fontos momentum, hogy a családban akad valaki, aki átveszi az árva nevelését, mert a rajzfilm ezzel a krízisből kivezető utat is megmutatja. A sikeres gyászfeldolgozáshoz ugyanis elengedhetetlen, hogy aki krízist él át, tudja: van segítség, vigyáznak rá és nem marad magára.
Egy bátorságról szóló klasszikus: Az oroszlánkirály
Az 1994-ben bemutatott amerikai rajzfilm – melynek főszereplője, Simba, az oroszlánkölyök, aki apja halálával megörökli a birodalom trónját, ám a felelősség és a gyász elől először elmenekül – nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is tanulságos. Egyedi szemszögből mutatja be az elmúlással járó bűntudatot, és azt, hogyan lehet feldolgozni, ha meg vagyunk győződve róla, hogy mi vagyunk a felelősek egy szeretett lény pusztulásáért.„A gyásszal együtt jár a bűntudat. Hogy azon gondolkodunk, mit tehettünk volna valakiért. Ha ez megjelenik egy rajzfilmben, az azért jó, mert a néző a saját bűntudatát is fel tudja dolgozni. Nem pont úgy, mint a főszereplő, de nem is az a műalkotások lényege, hogy ugyanazt ábrázolják, ami velünk történik, hanem az, hogy bizonyos érzéseket megélve kapcsolódhassunk egy történethez” – fogalmazott a gyásztanácsadó. Az is fontos, hogy sem Vuk, sem Simba esetében sincs lehetetlen: mindketten szembenéznek a gyásszal, nem rekednek meg benne. Egy organikus fejlődési folyamaton mennek keresztül, melynek során formálódik a jellemük, és tovább viszik szüleik örökségét. A szakember szerint ennek ábrázolása erősítheti a gyerekekben azt a meggyőződést, hogy minden veszteség után tovább lehet lépni.
Modern mese: Lunaria, kaland a Holdon
A 2020-as amerikai–kínai 3D-s számítógépes animációs zenés film már egy egészen más műfajba tartozik: a múlt legendákkal átszőtt világának, és a szellemekkel benépesített jövőnek az ötvözete, ahol semmi sem furcsa vagy elérhetetlen. Egy kiskamasz lány, Fej-fej szemszögéből mutatja be, hogyan érezheti magát valaki, ha négy évvel édesanyja elvesztése után apja új társra talál. A hozzánk legközelebb álló személy halála olyan mély gyásszal járhat, hogy évekkel később is a múltban élünk – konzerválódik a régi, megszokott, szeretett állapot –, amin nem akarunk változtatni, mert nem tudjuk elfogadni, hogy az élet megy tovább.
„Minél nagyobb egy gyerek, annál nehezebben fogadja el, ha az özvegy szülőnek új társa lesz. Míg a kisgyerekek jellemzően vágynak rá, hogy legyen valaki, aki az elvesztett személy helyébe lép, szereti őket, és gondoskodik róluk, addig az iskoláskorúak már nehezebben fogadják el az ilyen jellegű változást” – magyarázta Révész Renáta Liliána, hozzátéve: utóbbiak szívesebben zárnak össze a családtagokkal, hogy maguk maradjanak. Mint mondta, a probléma ábrázolása sokat segíthet, a gyászterápia során ugyanis fontos kérdés, hogy adott helyzetben a gyerek gondolkodott-e már azon, hogy szülőjének új párja lesz. Véleménye szerint ha mindez megjelenik egy rajzfilmben, az arra ösztönözheti a gyerekeket, hogy feltegyék maguknak a kérdést: ők vajon mit tennének a szereplő helyében. A szakember ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a filmek nem csak a halált, az elmúlást hozhatják érezhető közelségbe, hanem bármilyen veszteséget, legyen szó egy barátság végéről, csalódásról, vagy akár egy költözésről.
