Ezért akadunk ki apróságokon is
Könnyen előfordulhat velünk, hogy nem tudjuk, mi számít igazán, és minek mekkora súlya van - az apró problémáktól nem látjuk a valódi bajokat. Ugyanakkor érdemes azt is tudnunk: ez a viselkedés velünk született és természetes. Az emberi agy ugyanis az apróságokat sokkal nagyobb fennakadásként látja a jelentős problémákhoz képest.
Egy kisebb problémán sokkal tovább lehet fortyogni
Példának okáért ha egy férfi megcsal egy nőt, az minden erejével megpróbálja racionalizálni a történteket: mi van akkor, ha férje túl sok elfojtott dolgot próbál meg így feldolgozni vagy ha ezen a krízisen együtt dolgozunk, megerősödve tudunk abból kiemelkedni. Ellenben ha a férj "csak" annyit követ el, hogy a mosatlant otthagyja a konyhában, az említett kognitív védelmek nem indulnak be, a kisebb problémán pedig sokkal tovább lehet fortyogni.
Ez azért is meglepő, mert a szenvedésről nem így vélekedünk. Úgy gondoljuk: minél nagyobb a trauma, annál nagyobb az azt követő fájdalom is. A Gilbert-tanulmány viszont arra mutat rá, hogy ez sokszor nem így van: a tanulmány kísérletében részvevők például sokkal gyorsabban túltették magukat egy olyan sértésen, ami őket érte (ez relatíve jelentős eseménynek számít) mint egy olyanon, ami másokat zaklatott fel.
Számít, ki is mennyire érintett
Egyes szakértők szerint egy terrorcselekmény által közvetlenül érintett emberek kisebb hosszútávú traumát éltek át, mint azok akiket csak közvetve, kevésbé érintett. Ezen minta az élet számos területén megjelenik: gondoljunk csak arra, hogy nagyobb problémával elmegyünk az orvoshoz, kisebbel már nem.
Úgyhogy míg kívülről nem tűnik mindig következetesnek vagy okosnak az apróságokból nagy ügyet csinálni, a region-beta paradox pont arra emlékeztet minket, hogy a feszültségek nem objektív standard alapján mérendőek, mindenkinek más az ingerküszöbe, más a problémája és "mindenkinek a saját keresztje a legnagyobb". Ugyanakkor amire érdemes figyelnünk: nem a legrosszabb dolog az, ami a leghosszabb ideig fáj.
