Manapság szinte minden háztartásban találunk valamilyen kötszert kisebb sebeink ellátására - legalább e tárgycsoport legpraktikusabb változatát, a sebtapaszt, amely alig száz éve áll csupán a rendelkezésünkre. A sebek ellátása persze az emberiség történetében már jóval korábban is mindenképpen megoldást kívánó problémát jelentett, így nem csodálkozhatunk, hogy elődeink számos kreatív megoldással álltak elő az idők folyamán.
A méz és a géz
Az ókori Egyiptomban például mézet kentek a sebre, mert így (többé-kevésbé) meg tudták akadályozni a fertőzések kialakulását - sok-sok évszázaddal az antibiotikumok feltalálása és alkalmazása előtt. Ugyanebben a kultúrában volt példa már arra is, hogy valamilyen textilt helyeztek a sebre, hogy minél előbb összezáruljon - de friss húst, penészes kenyeret, sőt szamárürüléket is bevetettek (utóbbiakat úgyszintén antibiotikus hatásuk miatt). Az emberi fogyasztásra alkalmas dolgok közül később, az ókori görögöknél a bor, illetve a seb fügelevélbe burkolása is a gyakorlat része volt, akárcsak a vízben vagy borban kifőzött gyapjúkötszerek alkalmazása. Galénosz, a Kr. u. első században élt, görög származású római orvos sokat kísérletezett a vérzéscsillapítással, de alapvetően ő is gézkötést alkalmazott a sebeknél, ami a tradicionális kínai orvoslásra is igaz, amelyben ugyanakkor selymet is használtak ere a célra.
Az ókori, szórványosabb példák után a gézként ismert pamutszövet alkalmazása a Kr. e. 5. században már általánosan elterjedtnek volt tekinthető (és ez így is maradt egészen napjainkig). A problémát a gézzel viszont az jelenti, hogy apróbb darabkái belekerülhetnek a sebbe, illetve bizonyos részei hozzátapadhatnak a sebfelülethez, ami az eltávolításnál okozhat komoly problémákat. A XX. században, amikor már inkább a nedves sebkörnyezetet tartották megfelelőnek a gyógyuláshoz, előbb antibiotikus anyagokba áztatott gézzel kísérleteztek, majd keserűsóval átitatottal, de utóbbi túl gyorsan (és fájdalmasan) kiszáradt. Mindent összevéve a géz a mai napig a legelterjedtebb kötszer tudott maradni még úgy is, hogy számos új és hatásosabb kötszertípus is megjelent az utóbbi évtizedekben - ezeket az alábbiakban tekintjük át.
Celofán, film, hab
A második világháborúban például sterilizált celofánkötést is alkalmaztak (elsősorban égési sérülésekre), de ha olyan kötszert keresünk, amely távol tartja a baktériumokat a sebtől, míg a nedvességtől és a levegőtől nem zárja el teljesen, akkor a legközismertebb példa a közönséges ragtapasz, amely alig 100 éve, 1924 óta nyújt egyszerű megoldást veszélytelenebb vágásaink, horzsolásaink kezelésére: ekkor kezdte meg a Jonhson & Johnson cég Earle Dickson találmányának tömeges gyártását - nagyjából a mai formájában. Dicksont egyébként eredetileg az indította kísérletezésre, hogy felesége gyakran megvágta magát a konyhában, az egyszerű géz viszont nem maradt a helyén, folyton el-elcsúszkált a sebről.
Szintén a XX. század (közelebbről a 40-es évek) újdonsága a kalcium-alginát tartalmú kötözőszerek megjelenése. Szárazon viszik fel a sebre, majd géllé alakul, ahogy felszívja a sebváladékot: ez a képessége krónikus fekélyek, komolyabb égési sérülések vagy műtéti sebek esetén teszi jól alkalmazhatóvá. A 80-as évektől elterjedtek a hidrokolloid tapaszok, amelyek általában öntapadós, vékony, áttetsző, rugalmas rétegek, amelyek szintén felszívják a sebváladékot, és főleg horzsolások, illetve égési sérülések esetén alkalmazhatóak. Erősen váladékozó sebek esetén használhatnak nagy nedvszívó képességű, puha poliuretán habkötszereket is, amelyek nedves sebkörnyezettel segítik a gyógyulást. A szilikon alapú sebtapaszok pedig igen jól tapadnak a száraz bőrhöz, míg magába a sebbe nem ragadnak bele, és finomabban húzzák össze a seb körüli bőrszöveteket is, diszkrétebb hegeket eredményezve.
A jövőt a kötszerek esetén is az okoseszközök jelentik, vagyis amelyek nemcsak védik a sebeket a környezeti ártalmaktól, hanem jelzéseket is adnak nekünk sérüléseink aktuális állapotáról, ami például fekélyek esetén igen fontos információ lehet. Kutatók például olyan kötszereken dolgoznak, amelyek színe jelezhetné a páciensnek és persze orvosainak, ha, mondjuk, a sebgyógyulás nem a megfelelő módon zajlik. Emellett pedig kísérleteznek olyan kötszerekkel is, amelyek meggyorsítanák a véralvadási folyamatot. Egy ilyet, a QuickClotot, amely kaolint használ a gyorsabb véralvadás kiváltásáért, már évek óta használ az amerikai hadsereg - ám az egészségügyben ez a kötszer egyelőre nem aratott átütő sikert.
