A legtöbb mentős dolgozik máshol is, ügyeletben, alternatív mentőszolgálatnál, vagy akár kórházban, esetleg sürgősségi osztályon. Én az utóbbiak táborát bővítem, és néhány nappal ezelőtt be is mentem a kórházba, a sürgősségire, lélekben már felkészülve, hogy a koronavírus-járványnak köszönhetően biztos hatványozottan több lesz az amúgy sem kevés munka.
Legnagyobb meglepetésemre azonban csaknem üres volt a sürgősségi. Ám hirtelen támadt örömöm hamar elszállt, amikor kollégáim szóltak, hogy az épület másik szárnyában vannak a "gyanús" esetek, ott vár rám is az igazi munka. Egyik kolléganőm segítségével magamra öltöttem a védőfelszerelést, ami elsőre még viccesnek is tűnt. Teljes testet fedő overall, kapucnival. Szemüveg, FFP3-maszk, plexiüveg az arc védelmére, és dupla gumikesztyű.
Bementem. Az első fél óra könnyen eltelt. Sok volt a beteg, de kettőt leszámítva mindenki többé-kevésbé jól volt, vagy legalábbis stabil. Úgy a második óra vége felé kezdtem érezni, hogy lassul a mozgásom, nem kapcsolok olyan gyorsan. Mintha nem bírnám olyan jól a tempót. Aztán homlokomra csaptam - volna, ha nem véd a plexiüveg.
Sajnos ezekből a ruhákból nem szabad csak úgy kiugrani. Tehát nemcsak mosdóba nem lehet elmenni, vizet sem szabad inni, nehogy a vírus a védőfelszerelés alá kerüljön. És ez az, amire nem számítottam. A levegőtlen ruha, az, hogy a fejem nem volt szabad, sőt, gyakorlatilag egy centiméter szabad tere sem volt a bőrömnek, szinte lehetetlenné tette a párologtatást. A maszk miatt pedig elég nehéz volt a légzés is. Úgy 5 óra elteltével tudtam csak kimenni, és úgy éreztem, mintha az egész műszakot lenyomtam volna, mind a 12 órát. Szédültem, a végtagjaimban alig éreztem erőt. A légszomj, és a vízhiány teljesen kimerített, úgy éreztem, hogy ott a sürgősségi folyosóján el tudnék aludni az egyik padon. A szünetet kihasználva elszaladtam mosdóba, megebédeltem, és annyit ittam, amennyit csak tudtam.
"A szemem alatt fekete táskák húzódtak"
A délutánt mégis sokkal rosszabbul viseltem. A betegek egyre csak özönlöttek, jóval erőnkön felül kellett teljesítenünk, és a nagy rohanásban a szemüveg gyakran bepárásodott. Az izzadtság csak úgy ömlött rólam, pláne, amikor az egyik beteget újra kellett éleszteni. Közben a maszkon keresztül úgy vettem már a levegőt, hogy az szinte behorpadt, mégis úgy éreztem, nem elegendő az oxigén. Kollégáim ugyanígy szenvedtek. Néha volt egy-egy pillanatunk, hogy egymásra nézzünk, ilyenkor megpróbáltunk erőt önteni a másikba, de beláttuk, magunknak sincs már elegendő.
Szerencsére kaptunk némi segítséget, jöttek még kollégák, látván, mekkora nyomás nehezedik erre a részlegre. Ők átvették a mozgalmasabb feladatokat, és ránk hagyták az adminisztrációt, hogy addig is regenerálódjunk a lehetőségekhez mérten. Végül eljött az este 7 óra, megjött a váltás. Együttérzésem felől biztosítottam az éjszakás műszakot, majd első utam a mosdóba vezetett. Kézmosásnál majdnem köszöntem a velem szemben álló bácsinak, aztán rájöttem, hogy az egy tükör, a bácsi pedig én vagyok. A maszk, amit a lehető legszorosabban kellett az arcukhoz illeszteni, vastag, már liluló csíkot hagyott a bőrömön, az egész arcom vörös volt, nyúzott, a szemeim alatt pedig konkrétan fekete táskák húzódtak. Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen fáradt - talán a születésemkor, csak arra nem emlékszem.
Rengeteg energiát emészt fel az ilyen védőöltözetben végzett munka, amit napközben talán észre sem veszünk. Nem kérdés, hogy szükség van a védőfelszerelésekre, csak így lehetünk biztonságban, így védhetjük meg magunkat az esetleges fertőzéstől. Természetesen sokat segítene, ha ezek a felszerelések jóval nagyobb mennyiségben állnának a rendelkezésünkre, így nem kellene spórolni, és háromóránként le lehetne váltani a kollégákat, majd az újabb műszaknál másik ruhát kapna. Ám ez egyelőre csak vágyálom.
A szerző mentőápolóként dolgozik.
