Candace Powell megható őszinteséggel írta le azt a küzdelmet, amit az OCD jelent számára az anyaságban. A vallomása nagyon tanulságos mindenkinek, aki mentális problémákkal együtt szeretne "jó" szülő lenni és gyereket nevelni.
„A két gyermekem csak egyféleképpen ismer engem: kényszerbetegen, mert egy OCD-vel küzdő anya vagyok - kezdte Candace. - A 16 éves Lilliana és a 11 éves Sullivan sok órát töltöttek életükből azzal, hogy azt nézték, ahogy aprólékosan átrendezem a szekrényben lévő 29 mogyoróvajas üveget újra és újra és újra és újra, mert az első három alkalommal nem volt jó. Soha nem akartam ennyit felhalmozni, tényleg. Ugyanúgy kezdődött, mint minden más kényszer - egyszerre csak egy üveggel. Az egy üvegből négy lett, majd hét, és mire észbe kaptam, már több szekrényünk volt tele a mogyoróvaj különböző változataival, senki által nem ismert okokból - beleértve magamat is. Csak azt tudom, hogy amíg az agyam tekervényei nem választanak valami mást, amibe kapaszkodhatnak, addig szükségem van a mogyoróvajra. Vannak napok, amikor mentálisan és érzelmileg megbénulok. Talán ha másképp rakosgatnám az üvegeket, enyhülne a szorongásom. Vagy, ha még egyszer átrendezném őket, egy kicsit tovább menekülhetnék a tolakodó gondolataim elől. Talán.”
Powell a gyerekeivel nyíltan beszélt mindig a kényszerbetegségéről, ami gyerekkora óta kíséri az életét. Ahogy írja, mintha a fejében állandóan jelen lenne egy rendkívül hangos és zavaróan tolakodó hang. Ezzel a betegséggel együtt anyának lenni embert próbáló feladat, és Powell nem is tud bűntudat nélkül gondolni az OCD-re.
„A gyerekeim látták, ahogy katatón állapotban állok a boltban, órákig bizonytalanul, hogy melyik márkát vegyem meg, és nem keltettek bennem bűntudatot, hogy siessek - emlékszik vissza az anya.
- Bár, amikor sokkal fiatalabbak voltak, előfordult, hogy megérezték a frusztrációmat, amitől ők is szorongtak. Látták, ahogyan a nyakamat rángatom, vagy gyors egymásutánban dörzsölöm az ujjbegyeimet, vagy ismétlődően addig csípem a bőrömet, amíg fel nem szakad, és nem jöttek zavarba, nem kérdezték meg, miért. Hallották, ahogy lélegzet-visszafojtva számolom a lépteimet, a csempéket, a repedéseket, vagy a mintákat egy szöveten, és nem kérdőjelezték meg. Tanúi voltak már annak, hogy egy majdnem üres mogyoróvajas üveg kidobása miatt teljesen összeomlottam, és együttérzőek voltak, hogy nem tudom kezelni, ha eltűnnek az üvegeim.Tele, üres - nem számított. Meg kellett tartanom mindet, amíg az agyamnak az a része azt nem mondta, hogy engedjem el őket. Sok olyan nap is volt, amikor a közös játékidőnket elcseréltem az órákig tartó söprésre vagy a már tiszta pultok letörlésére, újra és újra. A gyerekeim azok, akik mindig megfogják a kezem és emlékeztetnek arra, hogy szerethető vagyok. Az évek során elfogadták ezeket a töredezett darabjaimat normálisnak, de aggódom, hogy felnőve azt kívánják majd, bárcsak nagyon más lett volna az anyukájuk, valaki, aki nem én vagyok.”
Mi az az OCD?
Az OCD, vagyis az obszesszív-kompulzív zavar egy kényszerbetegség, amelyet gyakran rásütnek olyanokra is, akik "túl gyakran" mosnak kezet vagy túl sokat takarítanak - de általában nincs igazuk.
Az OCD -nek két fő komponense van. Az egyik a megszállott gondolatok, amelyek magas fokú feszültségérzetet provokálnak. A másik pedig a kényszeresség, a kényszer érzése arra, hogy bizonyos rituálékat, viselkedésformákat, cselekvéseket kell végezni annak érdekében, hogy a feszültség csökkenjen.
Powellt hétévesen diagnosztizálták OCD-vel egy traumatikus esemény után. Azóta több terápiára is járt, ám jelentős változás nem állt be az állapotában, de ez nem akadályozza meg abban, hogy azzal a reménnyel ébredjen, hogy egy nap majd jobb lesz.
„A gyerekeim tanúi voltak annak, hogy sokszor próbálkoztam terápiákkal és gyógyszerekkel, kevés vagy semmi sikerrel, és az ezzel járó frusztrációnak - írja az anya. - Kimerítő és félelmetes tudni, hogy ez egy örökké tartó harc, hogy meg kell dolgoznom azért, hogy megkönnyebbülést találjak. Én irányítom a dolgokat, de én vagyok a saját legnagyobb ellenségem. Én vagyok a probléma és a megoldás. A mindent felemésztő, rituális, tolakodó rögeszméim több, mint három évtizeden át megzavarták az életemet, és legtöbbször a gyermekeim életét is. De egyszer sem panaszkodtak, ítélkeztek vagy dorgáltak. Ha valamit, akkor a tüneteim megtanították őket arra, hogy hogyan kell együttérezni azokkal, akik nem olyanok, mint ők. Ezért tele vagyok büszkeséggel, és furcsán hálás vagyok ezért az utazásért.”
Az anya úgy érzi, hogy az anyaság tartja a felszínen, mert legyen szó a válásról vagy a munkahelye elvesztéséről, mindig a gyermekei emlékeztették arra, hogy nem kell azonosulnia a kényszerbetegséggel.
„A nevetséges tikkek, a merev rutinok és ütemtervek, a végtelen listák és a tolakodó gondolatok kakofóniája nem én vagyok, sokkal több vagyok. A kényszerbetegség brutális, és szülőként együtt élni vele még nehezebb. Állandóan kudarcot vallok. Mérhetetlen bűntudatot érzek. De több vagyok, mint lépések és utasítások bonyolult hálója és furcsa, múló pillanatok, amelyeket esetleg kihagyok, vagy tárgyak, amelyeket elhalmozok, másodpercek, amelyeket számolok. A gyerekeim számára csak anya vagyok. Ők úgy szeretnek, ahogy vagyok - a hibáimmal együtt.“
