"A sebészem nem ismerte az empátiát"

HáziPatika.com: 2014-ben diagnosztizáltak nálad vastagbéldaganatot. Milyen tüneteid voltak, hogyan derült fény a betegségedre?

Kriszta: Gyakorlatilag semmilyen előjele nem volt. 2014 augusztusában jelentkezett nálam egy ismeretlen hasi fájdalom, ám mivel korábban volt már petefészek-gyulladásom hasonló tünettel, azt gondoltam, megint ez lehet mögötte. Bejelentkeztem a nőgyógyászomhoz, aki már a vizsgálat előtt kijelentette, hogy szerinte valami más lehet a baj. Aztán megvizsgált, hasi ultrahangot készített, és rögtön azt mondta, hogy ez biztosan nem petefészek-gyulladás. Majd hozzátette, hogy szerinte a bélrendszernél lehet valami probléma, és azt ajánlotta, hogy minél hamarabb menjek el gasztroenterológushoz. Szeptemberben el is mentem, ahol megint csináltak egy hasi ultrahangot, megnézték a vérképemet, és azt mondták, hogy valamilyen gyulladás okozhatja a panaszomat. A gyulladásra írtak fel antibiotikumot, de a gasztroenterológus azt is ajánlotta, hogy a biztonság kedvéért 6 hét után, miután a gyulladás elmúlik, menjek el kolonoszkópiára. Az antibiotikumot beszedtem, és el is múlt a fájdalom. A kolonoszkópiával pedig úgy voltam, hogy majd ha lesz, időm elmegyek - vagy nem.

HáziPatika.com: Mi volt a következő lépés, elmentél végül kolonoszkópiára?

K.: Magamtól nem biztos, hogy elmentem volna. Aztán egyik nap, mikor bementem a munkahelyemre, kaptunk egy e-mailt egy kollégám halálhíréről. Azt gondoltam először, hogy biztosan valamilyen tragikus baleset érhette, hiszen fiatal volt, 52-53 éves, és pár héttel azelőtt még láttam bent a munkahelyemen. Aztán kiderült, hogy vastagbéldaganatban halt meg. Mire diagnosztizálták nála a betegséget, már petefészek- és májáttéte volt, nem tudták megmenteni. Lesokkolt a hír. Elgondolkoztam, hogy lehet, hogy mégis csak jobb lenne, ha elmennék kolonoszkópiára. Végül novemberben le is zajlott a vizsgálat. Ez volt a nagy szerencsém. Ott már egyértelműen látszott, hogy baj van, találtak valamilyen gyanús dolgot a vastagbelemnél. Vettek belőle szövetmintát, de az orvos az eredmény ismerete nélkül is azt mondta, hogy sürgősen meg kell műteni, ki kell venni azt a bélszakaszt, mert teljesen be van szűkülve.

HáziPatika.com: Hogyan zajlott a műtét?

K.: A sebész, aki operált, az empátiát hírből sem ismerte, borzasztó volt. Mikor csinált egy CT-t, félvállról közölte, hogy egyébként van egy áttét a májamon. Ráadásul ekkorra már teljesen felborult az emésztésem: valószínűleg a kolonoszkópia bolygathatott meg valamit a beleimnél, és gyakorlatilag már nem tudtam elmenni vécére. Sürgősségivel befektettek a kórházba, de még öt napot kellett várnom, mire a sebész megműtött. Addigra teljes bélelzáródásom lett, olyan volt a hasam, mint egy 9 hónapos terhesé. Aztán a műtét során eltávolítottak egy harminc centi hosszú bélszakaszt, illetve a gyanús nyirokcsomókat is kivették. Ugyan a sebész a beavatkozás előtt elmondta, hogy nem endoszkópos műtét lesz, ahogyan kezdetben tervezte, a részletekről semmit nem árult el. Fel sem merült bennem, hogy szükség lehet bélkivezetésre. Aztán az altatás után úgy ébredtem fel, hogy ott volt a sztómazsák. Emlékszem, hogy ott álltak körülöttem a szüleim, és kétségbeesetten mondogatták, hogy nyugodjak meg, ez csak átmeneti megoldás. Ha lett volna erőm, és nem lógnak ki belőlem csövek, akkor biztos, hogy ott rögtön kiugrom az ablakon. Borzalmas volt!

Az orvos pedig csak csodálkozott, hogy miért nem örülök, hogy megmentették az életemet. Én viszont nem tudtam örülni, olyan szintű trauma ért, hogy azt szavakba sem tudom önteni. Az egész anyagcserém a testemen kívülre került, teljesen kontrollálhatatlanul. Iszonyat volt. Rendkívül megalázva éreztem magam, darabokra hullott a testképem, az önbecsülésem, az egész életem. Ezután pedig csak hab volt a tortán, mikor a sebész a műtét után arról is informált, hogy az operáció közben elmozdult a helyéről a fogamzásgátlóként használt hüvelygyűrűm, majd odavetette, hogy mindegy is, hiszen erre már úgysem lesz szükségem.

HáziPatika.com: Mit mondtak, meddig lesz szükséged a sztómazsákra?

K.: Rákérdeztem a sebésznél, hogy előreláthatólag mikor fog "összeszerelni", mire ő bármiféle együttérzés nélkül elkezdte sorolni, hogy először jön a kemoterápia , aztán megműti a májamat, és majd utána, nagyjából másfél év múlva. Ezt borzalmas volt hallani. Úgy éreztem magam, mint egy játékbaba, akit kibeleztek és a sarokba dobtak. Persze, mindenki nyugtatgatott, hogy lehet úgy öltözni, hogy ne látszódjon, de ez nekem nem jelentett vigaszt. Nem akartam másfél évig így élni az életem. Az engem ápoló nővérek azonban szerencsére nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, ők voltak igazából azok, akiktől lehetett valódi információt kapni. Az egyik ápolónőtől is megkérdeztem, hogy ő hogy tudja, mi a leghamarabbi időpont, amikor megszabadulhatok a sztómazsáktól, mire ő azt mondta, hogy három hónap. Ekkor fellélegeztem, és kitűztem magam elé ezt a három hónapot. Csak ezt az időszakot éljem túl valahogy, és utána jobb lesz. Közben a sebész már elkezdte szervezni a kemoterápiát, én viszont ekkorra már eldöntöttem, hogy ez az ember soha az életben nem fog többé hozzám nyúlni, inkább a halál.

HáziPatika.com: Másik orvost kerestél?

K.: Bár a sebészen kívül tényleg mindenki nagyon kedves volt velem abban a kórházban, nem akartam ott maradni, úgy éreztem, a saját kezembe kell vennem a sorsom. Nemcsak másik orvost kerestem, hanem másik intézménybe is mentem. Még korábban olvastam egy cikket egy magyar diagnosztikai központról, ahol génvizsgálat segítségével be tudják azonosítani, hogy az adott beteg daganatát milyen genetikai hiba okozza. És ha ez megvan, akkor meg tudják mondani, hogy a betegnek milyen célzott daganatellenes terápiára van szüksége, és ezt hol tudja megkapni. Én pedig hittem abban, hogy ez az újfajta terápia elhozhatja majd nekem a gyógyulást. Először nem emlékeztem a központ nevére, ám egy rokonom segítségével ki tudtam deríteni, és el is mentem hozzájuk. Ott aztán nagyon kedvesen és részletesen elmagyarázták a helyzetemet, a kilátásaimat, és hogy mi várható a genetikai vizsgálattól. Általuk ismertem meg az új kezelőorvosomat.

HáziPatika.com: Sikerült azonosítani a genetikai hibát?

K.: Igen, hál' istennek, kiderült, hogy a daganatom a jobban kezelhető csoportba tartozik. És abban is nagy szerencsém volt, hogy a szert, amelyet a génvizsgálat alapján már célzottan ki tudtak választani, Magyarországon törzskönyvezték, és megkaphattam TB-finanszírozottan. Kaptam tehát kemoterápiát, és célzott kezelést is arra a daganattípusra, amelyet kimutatott a génvizsgálat.

HáziPatika.com: Hogyan viselted a kezelést?

K.: Két hónap alatt négy kemót kaptam, és végül a célzott szertől a májamon lévő áttét a felére zsugorodott. De még a terápia megkezdése előtt közöltem az orvosommal, hogy olyan szerbe nem egyezem bele, amelytől kihullik majd a hajam. Erre ő először sóhajtott egy jó nagyot, de megértette a problémámat. Olyan szert adott végül, amelytől megmaradt a hajam, viszont helyette tele lettem tőle gennyes pattanásokkal. Szerencsére csak az arcomon, amelyet aztán antibiotikummal valamennyire karban tudtam tartani. Egyébként magától a kemótól nem éreztem rosszul magam, nem hánytam, és az étvágyam is megmaradt.

HáziPatika.com: A sikeres kemoterápia és célzott kezelés után következhetett a várva várt műtét?

K.: Igen, mivel a két hónapos terápia sikeres volt, és összezsugorodott a daganat, a professzor le is szervezte nekem a műtétet, amelynek keretében egyrészt eltávolították az áttétet a májamról, illetve végre az emésztőrendszerem eredeti állapotát is visszaállították. A műtét után nagy boldogan mentem vissza a professzorhoz, mire ő mondta, hogy akkor most még a biztonság kedvéért újabb nyolc kemó vár majd rám. De akkor már nem számított semmi, úgy éreztem, hogy ezután mindent kibírok. Az utolsó kemót 2016 szeptemberében kaptam, utána volt még egy kontrollvizsgálat, és kész, ezzel vége lett. Jó, természetesen öt éven át még rendszeresen járnom kell kontrollra, de most már ki merem mondani, hogy meggyógyultam.

HáziPatika.com: Lelkileg hogyan tudtad átvészelni és feldolgozni a veled történteket?

K.: Az orvosom mondta még a kemoterápiám alatt, hogy próbáljak meg erre az időszakra úgy gondolni, mint az életem filmjének sötét szakaszára, amelynek hamarosan vége lesz. És nagyon igaza volt. Ez csak egy szakasz volt, amely elmúlt, amely nem határozza meg többé az életemet. A betegségem során egy pillanatig sem féltem a haláltól. Sokkal jobban féltem attól, hogy nekem majd olyan állapotban, sztómazsákkal kell leélni az életemet, vagy akár csak egy évet is. A halál ahhoz képest vonzó lehetőségnek tűnt a számomra. Abban a négy hónapban, amíg ott volt a sztómazsák , szinte nem mozdultam ki a lakásból. Csak akkor mentem, ha muszáj volt, akkor is úgy, hogy nem ettem és nem ittam semmit. Tudtam, hogy ahány órát kibírok étlen-szomjan, annyit esetleg el tudok menni valahova. De őszintén szólva, nem is nagyon akartam sehova se menni. Attól tartottam, hogy ha nem varrnak vissza, akkor öngyilkos leszek. Viszont maga az, hogy a betegségembe bele is hallhatok, meg sem fordult a fejemben.

HáziPatika.com: A családod, a barátaid tudtak bármiben is segíteni?

K.: Az expárom az első 3-4 hónapig bírta az aktív részvételt, aztán csak a távolból támogatott. A családom - bár tudom, hogy csak jót akartak - nem igazán tudott segíteni. Anyukám nagyon erős nő, de teljesen kétségbe volt esve, amivel lelkileg egyáltalán nem segített. Persze, nem lehet hibáztatni érte, hiszen félt. Apukám papot akart hozzám hívatni az első műtétem után. Teljesen lesokkolt, mondtam neki, hogy ne merje, mert kiugrom az ablakon. A barátaim is sokkos állapotba kerültek, nem tudták mit mondjanak, hogy kezeljenek, néhányan el is tűntek az életemből hirtelen. Nagyon sok élethelyzeten átmegy az ember egy ilyen betegség során.

HáziPatika.com: Két éve gyógyult vagy. Minden visszatért a régi kerékvágásba, vagy "új életet" kezdtél?

K.: Szerintem aki keresztülmegy egy ilyen traumán, óhatatlanul is megváltozik. Áthelyeződnek a hangsúlyok a mindennapokban. Előtte is fontosak voltak számomra az emberi kapcsolatok, de most úgy érzem, hogy fokozottan így van. Egyszerű példa: ma már meggondolom, hogy tényleg otthon akarok-e maradni filmet nézni, vagy inkább fogom magam, és találkozom a barátaimmal. Lehet, furcsán hangzik, de úgy érzem, most vidámabb vagyok. Talán éppen ezért, sehol sem gondolják rólam, hogy beteg voltam. Ez pedig jó is így. Nem akarom, hogy a betegségem határozza meg az életem, hogy másképp nézzenek rám, esetleg sajnáljanak.