A rovarokkal szemben ambivalens érzéseket táplálunk. Vannak köztük kedvenceink, és vannak, amelyeket ki nem állhatunk. A méheket és a hangyákat szeretjük (persze csak akkor, ha nem jönnek be a házba, lakásba), a darazsakat meg többnyire utáljuk. A katicabogarakat szeretjük, a poloskákat meg ki nem állhatjuk. A racionalitásnak e vonzalmakhoz vagy averziókhoz semmi közük. Inkább ahhoz, hogy a hasznosság vagy a kedvesség, illetve a veszélyesség vagy undor képzetét kötjük hozzájuk annak megfelelően, ahogy gyermekkorunkban megtanultuk. Ugyan kinek jutna eszébe, hogy a kedves kis hétpettyes katicabogár egy gyilkos ragadozó.
A poloskának ebből a szempontból nincs szerencséjük, habár a rossz hírükre rá is szolgáltak. Ezek a félfedelesszárnyúak (Hemiptera) rendjébe, a poloskák (Heteroptera) alrendjébe tartozó rovarok egyik családját a vérszívó poloskák (Cimicomorpha) alkotják, amelyek közül az ágyipoloskát sokan közelebbről is ismerik, és ettől a viszonytól szívesen eltekintenének. Az ágyi poloska ugyanis igen kellemetlenül csíp és szívja az emberi vért. Ez pedig a poloska kifejezéshez negatív másodlagos tartalmak sorát köti.
Címeres bosszantók
A mostanában tömegesen megjelenő másik poloskacsaládba tartozó rovarok, a címerespoloska-alkatúak (Pentatomomorpha) közül pedig jó néhány faj egyedei igen büdös váladékot eresztenek, ha veszélyben érzik magukat. Így aztán annak ellenére sem kedveljük őket, hogy növényi nedvekkel táplálkoznak, s az emberre (a gazdasági károkon kívül) semmiféle hatással vagy veszéllyel sincsenek. Azaz a poloskák vagy vért szívnak, és viszkető csípéseket hagynak maguk után, vagy büdösek (a népnyelv nem véletlenül ismeri őket olyan neveken, hogy büdösbence, büdösmarci, büdösmargit, büdöspanna, büdöspanni), és ezért undorítóak. A legjobb lenne sohasem találkozni velük.
Csakhogy idén a címeres poloskák, köztük az őshonos barna mezei poloska, de különösen a zöld színű afrikai vándorpoloska (amely először 2000-ben jelent meg Magyarországon) és az Ázsiából bevándorolt valamivel kisebb és karcsúbb barnás-szürkés vagy élénk mintázatú színű fajok valósággal ostrom alá vettek bennünket. Erre már volt példa nyolc évvel ezelőtt , amikor hasonló mértékben elszaporodtak ezek az szipókások, elsősorban az afrikai eredetű vándorpoloska. Azóta is voltak meleg nyarak, de a rovarok nem kerültek elő, csak mostanra. Vajon mi ennek az oka?
Ha a környezeti feltételek megfelelőek, akkor e szapora állatok gyorsan tömegessé válnak, különösen, hogy nincs természetes ellenségük, s a büdös és mérgező váladékok miatt a madarak számára sem jelentenek megfelelő táplálékot.
Hozzá kell szoknunk
Szövényi Gergely, az ELTE Biológiai Intézetének adjunktusa az InfoRádióban elmondta , hogy kénytelenek leszünk hozzászokni e rovarok jelenlétéhez (tudniillik a poloskák alapvetően déli fajok, s az átlaghőmérséklet emelkedésével képesek észak felé vándorolni). "Annak, hogy ilyenkor látjuk őket a leggyakrabban, az az oka, hogy ahogy beköszönt az őszies idő, a poloskák elkezdenek maguknak telelőhelyet keresni" - mondta a szakember. Szövényi Gergely szerint a terjeszkedésükhöz az is hozzájárul, hogy az ember nemcsak a klímát változtatja meg. Egyre többet utazunk is, és egyre több kertészeti növényt importálunk délről, például Olaszországból, Spanyolországból. Valószínű, hogy az ilyen szállítmányokkal poloskák is érkeznek.
De ez még nem magyarázat az invázióra. Ezt a poloskák úgynevezett gradációra való hajlama indokolhatja. Néhány évtizede, amikor a növényvédelem még nem volt olyan intenzív, mint manapság a cserebogarak négyévente hatalmas számban jelentek meg. Valami hasonlónak lehetünk tanúi a poloskákkal is. Korábban az egyes bogárfajok elszaporodását a fejlődési ciklusukkal magyarázták, de valójában a szabályos periodicitást hosszú távon még a cserebogár esetében sem sikerült tökéletesen igazolni.
Sokkal inkább arról van szó, hogy egy élőhely eltartóképessége változásokon megy keresztül. Amikor több a táplálék megnő az adott helyen lévő populáció egyedszáma, s akár túlnő az eltartóképesség határán. Tartósan azonban az egyedszám nem haladhatja meg az eltartóképességet - írják a Debreceni Egyetem szakértői.
Ez a gradáció
A gradációra hajlamos fajok esetében kedvező környezeti feltételek között rendszeresen előfordul, hogy az egyedszám jelentősen túlnő az eltartóképesség határán, majd hirtelen összeroppan az állomány. Ezt a jelenséget nevezi a tudomány gradációnak. A gyors, szinte korlátlannak tűnő egyedszám-növekedés főként a rovarvilágban fordul elő, de az emlősök között is ismert (például pockok, lemmingek).
A gradációk kialakulásai valójában a kedvező körülmények együttes meglétének köszönhetőek. A gradációknak fontos szerepük van a még lakatlan területek benépesülési folyamatában. A felszaporodás helyéről kirajzó egyedek olyan élőhelyeken is megjelennek, amelyek nem optimálisak. Onnan ugyan később kipusztulnak, de egy részük akár tovább is juthat egy kedvező, de korábban lakatlan élőhelyre, vagy itt találkozhatnak egymástól távolabb fekvő állományok egyedei, így génkicserélődés jöhet létre.
A populációk felszaporodásáért egyetlen tényezőt nem lehet felelőssé tenni. A tényezők közül az alacsonyabb egyedsűrűségnél a sűrűségtől független tényezők (hőmérséklet, csapadék, szél stb.) hatnak, majd bizonyos egyedsűrűséget elérve a sűrűségfüggő tényezők (például a termékenység csökkenése vagy betegségek terjedése) lesznek jelentősebbek, s lépnek fel szabályozóként.
Jövőre velük ugyanitt?
Szakértők szerint a poloskák száma még nem elég nagy, hogy amiatt összezuhanjon a populációjuk. Azaz a környezeti tényezők fontosabbak. A téli hideg okozhat akkora kárt a populációjukban, hogy talán csak ismét évek múltán találkozunk a poloskainvázióval. De egy enyhe tél után lehet, hogy jövőre ott folytatják, ahol az idén ősszel abbahagyták.
