Új cikksorozat indult az Átlátszón az intenzív terápiás ellátás kulisszatitkairól a koronavírus-pandémia közepette. A cikkek szerzője dr. Lovas András aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, aki maga is mindennapos résztvevője a COVID-19-betegek ellátásának. A sorozat első részében ugyanakkor még nem a jelenről, hanem az intenzív terápia megszületésének folyamatáról közölt részletes összefoglalót.
Mint írja, a súlyos tüdőgyulladással küzdő koronavírusos betegek kezelése két alappilléren nyugszik, így az altatásban tartott betegek mesterséges lélegeztetésén, valamint folyamatos és szoros megfigyelésén. Ezen alappillérek létrejötte három fontos orvostudományi mérföldkőhöz köthető. Voltaképpen elmondhatjuk tehát, hogy a mostani világjárvány betegeinek ellátása is ezeknek a felfedezéseknek köszönhető.
Fontos felismerések a 19. században
Az első lépcsőt egy 1846 októberében elvégzett műtét jelentette, amikor is az amerikai John Collins Warren távolította el egy beteg nyaki tumorát. A beavatkozás úttörő volt, mivel ez volt a világ legelső, anesztéziában végzett operációja. A pácienst William Thomas Green Morton altatta el éter használatával, megteremtve ezáltal az alapját, hogy a jövőben már ne kelljen átélnie a betegeknek a műtét közbeni fájdalmakat. Érdekesség, hogy nem sokkal később, 1847 februárjában már Balassa János is alkalmazta altatószerként az étert Pesten.
Ami a megfigyelés fontosságát illeti, e komoly nővéri feladat megszületése Florence Nightingale nevéhez kötődik. Az angol ápolónő 1854 novemberében érkezett meg a krími háború helyszínére, ahol a sérült angol katonák ellátásban vett részt. Pontos adatrögzítést folytatott, a mortalitási mutatók láttán pedig rájött, hogy csupán a higiéniai rendszabályok bevezetésével és betartatásával is jelentősen, töredékére csökkenthető a halálesetek száma. Emellett felfedezte, hogy jobbak a túlélési esélyei azoknak a katonáknak, akik a sátruk elejében, a nővéri állomáshoz közelebb fekszenek, ennél fogva több figyelmet kapnak. Innen jött a megoldás is: a súlyosabb állapotú betegeket csoportosítva közelebb helyezte el a nővérekhez, megteremtve az intenzív terápiás megfigyelés alapjait.
A mesterséges lélegeztetés valódi haszna
Végül rendkívül fontos tanulságot hozott az 1952-es dániai gyermekbénulási járvány. A poliovírus okozta megbetegedés következtében több ezer gyermek került kórházba súlyos légzési elégtelenség miatt. Eközben viszont mindössze néhány lélegeztetőgép volt elérhető az ellátásukra. Éppen ezért orvostanhallgatók bevonásával - gégemetszést követően - behelyezett tubus és egy ballon segítségével, kézzel lélegeztették a betegeket, gyakran akár heteken keresztül. A közbelépésnek köszönhetően a korábbi 90 százalékos halálozási ráta hamarosan 25 százalékra süllyedt vissza. Így született meg a felismerés, hogy a betegek visszanyerhetik az önálló légzéshez szükséges izomerejüket, amint átvészelték a betegség akut szakaszát.
