Egy-két évvel idősebb bátyja – szép arcú, komoly kissrác – leszegett fejjel állt az anyja előtt, kitartóan bámulta a földet, miközben némán hallgatta az édesanya fojtott hangú, de dühös kifakadását.
– Mondd, Ákos, mit akarsz? Az a célod, hogy tönkretedd a nyaralásunkat? Már megint bántottad a kishúgodat? Eszterke rajong érted, mindig csodál, te meg úton-útfélen csak rosszat teszel vele? Most például mi történt? – kérdezte, miközben lágyan ölelte a továbbra is zokogó kislányát.
– Ő bőg, nem én. Majd elmondja… – mondta a kisfiú csöndes daccal, közben látszott rajta, hogy fájdalmas az anyai szidás, de tartotta magát, nem sírt.
– Édes kicsikém, mi történt? Mit csinált a bátyád? – kérdezte az anya a hüppögő kislányától, aki rendületlenül ölelte őt, és a fejét az édesanyja nyakába fúrta.
Ez volt az a pillanat, amikor a szomszéd pokrócon pihenő, középkorú házaspár hirtelen összenézett, majd bólintottak, mint a titkos szövetségesek, aztán felálltak, és komótosan odaballagtak az édesanyához.
– Kedves asszonyom, el kell mondanom, hogy amíg napozott, a gyerekei épp a mi nyugágyunk mellett ették azt a málnát, amit ön adott nekik abban a műanyag dobozban, amit a kislánya dobott el, mielőtt önhöz rohant volna. Szóval mindent láttunk...
– És mi történt? – kérdezte az anya őszinte kíváncsisággal.
– A lányával semmi – vette át a szót a nő határozottan. – Ő ölbe vette a dobozt, két kézzel tömte magába a málnát, és amikor a kisfia ki mert venni egy-két szemet, a lánya ordítani és bömbölni kezdett, a dobozt pedig eldobta. Így a fiának nem jutott a gyümölcsből, és a málnaszemek szétgurultak. Vörös lesz a strandolók talpa... – fejezte be a tárgyilagos tudósítást.
– Jaj, mindig tudtam, hogy a kislányom egy tragika! – nevetett az anya, közben gyorsan letette a földre a copfost, akinek hirtelen elfogytak a könnyei, majd határozottan rá is szólt, hogy azonnal szedje össze a szétgurult málnákat.
– Ákos, gyere, segíts! – nyafogta a kislány, de a fiú nem moccant, majd váratlanul nagyot kiáltott.
– Elég volt! Egyszer elkaplak, és iszonyatosan megverlek!
– No-no, fiatalember, a lányokat nem szabad bántani! Gyengébbek, mint a fiúk, óvni kell őket! – érkezett a csapatba a gyerekek nagypapája, akit Ákos nagyon szerethetett, mert azonnal hozzá rohant, megragadta a kezét, és a felháborodástól elfúló hangon hadarta el, mi történt.
– Köszönöm önöknek, hogy megvédték a fiúunokámat a kicsi boszorkánytól – fordult a házaspárhoz a nagypapa kedvesen, majd kézen fogta Ákost, és nevetve mondta: "Menjünk, beszélgessünk, mint férfi a férfival!"
Nagypapa és unokája sokáig cserélt eszmét a strand egyik padján. Az imádott papa magyarázott, Ákos kitartóan vitatkozott. Amikor közös nevezőre jutottak, és megunták az eszmecserét a női nemről, a lovagiasság szabályairól meg az igazságról, berohantak a Balatonba, úsztak, labdáztak, sokat nevettek. Úgy elszaladt az idő, hogy már fél három volt, amikor visszatértek a nyugágyakhoz. Nem volt ott senki. Se a kicsi boszorkány, se Ákos anyukája, csak egy cédula. A nagypapánál jóval szigorúbb nagymama írta. "Kerestünk benneteket, mert csodálatos ebédet készítettem. Zöldbableves, rakott kelkáposzta, palacsinta..."
– Jaj, de nagy balhé lesz! A mami "alkotott", de mi lekéstünk az ebédről! Ezen a héten már másodszor. Ezt nem bocsátja meg nekünk! – sápadt el a nagypapa, mire Ákos csodálkozva nézett rá.
– Papa, te félsz? Miért? Épp most mondtad, hogy mi erősek vagyunk, a lányok meg a nénik viszont gyöngék, vigyázni kell rájuk!
– Igen, kicsi fiam, csakhogy a nagyanyád meg a húgod úgy hasonlít egymásra, mint két tojás. Ők kivételek, mindketten vasból vannak, és most jaj nekünk! – kiáltotta a nagypapa, majd megragadta az unokája kezét, hogy együtt fussanak a strand kijárata felé.
