Amikor egy rossz mozdulat eredményeként az ír kávé sokemeletes habja Károly nadrágján landolt, Magdából kitört az az önfeledt, bugyborékoló nevetés, ami miatt imádták a barátai. – Jól van, no, kimosom valahogy – nyögte Károly, de közben jókedve kerekedett. – Aranyos és temperamentumos ez a kicsi barna nő – gondolta, majd az incidens után úgy beszélgettek, mintha száz éve ismernék egymást.
A második randin Károlyból, aki világ életében a zárkózottságáról volt híres, ömlött a szó. Elmesélte a figyelmesen hallgató Magdának, hogy éveken át tépelődött szeretett felesége halála után, hogy próbálkozzon-e új kapcsolattal, és ha a barátja nem cipelte volna el a társkereső irodába, most is otthon kuksolna. Pedig csak hatvanéves (nem nyolcvan). Mesélt arról is, hogy rengeteg a gondja az egyetlen lányával, aki éppolyan zárkózott, mint ő. – Már huszonnyolc éves, de képtelen megállapodni, megnyugodni. Rengeteget tanul, dolgozik, nyelvvizsgákat tesz, jó állása van, ráadásul szép is, csakhogy a magánélete teljes csőd. Két hónapig jár egy pasival, aztán ejti, majd összeköltözik egy másikkal, de abból is elege lesz egy éven belül. Félek, hogy megcsontosodott szingli lesz belőle – magyarázta őszinte aggodalommal –, aki majd negyvenévesen döbben rá, hogy jó lett volna egy férj meg egy gyerek...
Az a fontos, sorsfordító, harmadik randi már Magda lakásán volt. Az asszony finom vacsorát főzött, gyönyörűen megterített, remekül érezték magukat, beszélgettek, nevettek, zenét hallgattak. Épp Pavarotti áriája töltötte be a nappalit, amikor a szomszéd lakásból éktelen ordítozás hallatszott.
– Te szemét! Megcsaltál azzal a jelentéktelen-buta kurvával, mégis itt vagy? Azt hiszed, hogy ez a te otthonod is? Tévedsz! Megtűrtelek mostanáig, de elég volt! – üvöltötte, vagy inkább visította egy női hang. Az első percekben megpróbálták nem hallani a mocskos szavakkal tűzdelt ordítást, de egy idő után a női hang elnyomta Pavarottit.
– Egy diplomás, helyes, negyven körüli üzletasszony lakik mellettem, ez egy öreg budai ház, vastag falakkal… Nem értem – dadogta Magda zavartan. – Soha nem hallottam még Ágikától ilyen durva szavakat. Teljes idillben élt eddig az élettársával...
– De az élettárs most kidobatik – jelentette ki Károly. – Amúgy ilyen ordenáré beszédre a mi generációnk nem vetemedik – tette hozzá fölényesen.
– Rendes kis nő, csak most kiborult – védte a szomszédasszonyát Magda.
– Persze, közben úgy váltogatja a pasikat, mint a bugyiját – jegyezte meg epésen a férfi.
– Drága Károly, ne ítélkezz, és ne legyél vaskalapos! – felelte ingerülten Magda. – A te lányod is váltogatja a pasijait, mégsem ítélem el, inkább sajnálom.
– Hagyd ki őt ebből a gusztustalan helyzetből! Ő más! Mégiscsak az én lányom! – engedte ki a hangját Károly.
– Akkor most mi is veszekszünk? – kérdezte Magda, majd a következő percben meglepődve tapasztalta, hogy a szomszédban vége a "műsornak", hiszen a saját hangján kívül semmit sem hallott. – Igen, veszekszünk, pedig azt gondolom, hogy nagyon tetszünk egymásnak – mosolyodott el Károly, miközben közös életükben először sután átkarolta Magda vállát.
– Akkor béküljünk ki! – javasolta Magda azzal a nevetéssel, amellyel már az első randin levette a lábáról a férfit. Károly ölelte Magdát, Magda ölelte Károlyt, de azt csak az asszony tudta, hogy a gondolatai egy részét e szépséges jelenet közben is a férfi lánya kötötte le. "Ha azt akarom, hogy ez a kedves-rendes mackó mellettem maradjon, akkor a lányáról egyetlen rossz szót sem szólhatok..."
