...egy olyan apóstárssal, aki lusta, sznob és nagyképű! Én robotoltam a gyerekek kertjében, elszórtam a fűmagot, szépen bekerítettem a füvesített részt, megmetszettem a bokrokat, ő meg csak ült a karosszékben, és előadást tartott. Amikor rászóltam, hogy legalább a szemetet takarítsa össze, azt felelte, hogy egy városi embernek nincs köze a kerthez. Őt a politika meg a társadalmi összefüggések érdeklik, a kertészkedést pedig pótcselekvésnek tartja, amivel az emberek elterelik a figyelmüket a komoly problémákról. No, ehhez mit szólsz? - ordította az ötvennyolc éves Gábor, amikor a felesége hazaért a munkából.
Andrea fáradt volt. Reggel nyolcra ment dolgozni, meg nem állt egész nap, közben legalább nyolcszor hívta az imádott lánya, mert aggódott, hogy az apja és az apósa összevész majd kertészkedés közben. Andrea nyugtatta, vigasztalta, majd a sokadik beszélgetéskor kitört. - Édes kislányom, te és a férjed találtátok ki azt a marhaságot, hogy a két apa szedje rendbe a kerteteket! Már nincs visszaút. Dolgoznak kettecskén, mi pedig bizakodjunk, hogy nem eszik meg egymást...
Aztán este hatkor töprengve nézett ordítozó férjére. - Találkoztál az apóstárssal az eljegyzésen, találkoztál tavaly, az esküvőn, aztán most, a kertben. Legközelebb egy év múlva látod majd. Érdemes ennyire felhúznod magad? Te értesz a növényekhez, szeretsz dolgozni, őt más fából faragták. Amúgy a lányunk boldog a fiával. És nekünk ez a lényeg. Nem?
A férje még morgott egy ideig, de aztán a vacsora meg az evés után elkortyolgatott söröcske megnyugtatta. - Igazad van, tulajdonképpen elszórakozatott az apóstárs – csapott az asztalra nevetve. - Nem beszélt hülyeségeket, humora is van, legfeljebb utál dolgozni - mondta, majd elégedetten bekapcsolta a televíziót, hogy megnézze a számára kihagyhatatlan híradót.
Andrea tett-vett a konyhában, és amikor megcsörrent mobilja, érezte, hogy a lánya hívja. Felkapta tehát a telefonját, és beballagott a hálószobába, mert úgy gondolta, jobb, ha férje nem hallja a válaszait. – Anyucikám, feleslegesen aggódtam! Most beszéltem az apósommal, és azt mondta, hogy apu ügyes, szorgalmas, rokonszenves ember! - hadarta a lánya jókedvűen. - És én arra gondoltam, hogy többet kellene találkozniuk, ha már ennyire tetszettek egymásnak. Például jövő vasárnap meghívlak benneteket és őket is ebédre. Ugye, jó ötlet?
Az asszony nagyot nyelt, tudta, hogy nem szabad beavatnia boldog gyerekét az apja őrjöngésébe, majd lassan, nagyon lassan beszélni kezdett. - Szerintem nem kell túlzásba vinni a barátkoztatást. Most örüljünk annak, hogy rendbe szedték a kertet! Amúgy felnőtt emberek, ha nagyon vágynak egymás társaságára, akkor majd maguk megszervezik. Egyetértesz?
A lánya lelkesedése lelohadt. - Igazad van, nem kell az ilyesmit erőltetni, valóban felnőtt, okos emberek, majd találkoznak, ha akarnak. Vagy majd ők ketten szerveznek egy családi ebédet, netán vacsorát...
- Arra várhatsz - csúszott ki Andrea száján.
- Ezt miért mondod, anyu? Szerinted, nem is voltak olyan rokonszenvesek egymásnak, ahogy az apósom mondta?
- Jaj, dehogynem kislányom - magyarázkodott az asszony. - Csakhogy a férfiak számára harc az élet. Mindig kialakítják a maguk sorrendjét, mert tudniuk kell, ki az első, ki a második...
- Azt mondod, hogy kakasok? Hogy tudniuk kell, ki az úr a szemétdombon? - vihogott a lánya.
- Ilyesmire gondoltam... - nyögte Andrea, és már nagyon szeretett volna kikászálódni e témából.
- Oké, meggyőztél, kósza ötlet volt - mondta a lány. -; És csak arra kérlek, hogy mondd meg apunak, nagyon szépen köszönjük a munkáját! Gyönyörű lett a kicsi kertünk! Őt nem tudom hívni, biztosan tévét néz... Épp letetette a telefont, amikor a nappaliból megint felharsant a férje hangja. - Megnéztem a híradót, és rájöttem, hogy mégiscsak hülyeségeket beszélt az apóstárs. Nem is adtak olyasféle engedményt a bankok az adósoknak, mint amilyenről szónokolt. És...
Andrea már nem figyelt. Inkább csöndesen elmosolyodott, és hálát adott az égnek a lányával folytatott telefonbeszélgetéséért.
