Maga rajzolta a szabásmintát – sokat kínlódott, mert életében először vállalkozott arra, hogy a macskákért rajongó, négyéves unokájának arányos cicatesteket készítsen -, aztán kézzel összevarrta az "alkatrészeket", végül vattát tömött a belsejükbe. Amikor a hatodik cica, a pöttyös is elkészült, elégedettem kiáltott fel. – Lesz itt öröm!
Gyorsan elrohant egy közeli hobbiboltba, és vásárolt egy olyan ceruzát, amellyel anyagra is lehet rajzolni, majd izgatottan sietett haza, hogy estére elkészüljön. A ceruzával kedves pofácskát rajzolt a kiscicákra – az egyik vidám, a másik morcos, a következő pökhendi, a negyedik vigyori, az ötödik gőgös, a hatodik szende lett… –, végül magához ölelte az állatseregletet, hogy megmutassa a férjének, milyen zseniálisan oldotta meg imádott unokájuk születésnapját.
A férje a tévé előtt ült. Meccset nézett. Ő mellételepedett a kanapéra, és sorra a férfi ölébe rakta a bűbájosra sikeredett cicákat. – No, mit szólsz? – nézett rá diadallal, de ebben a pillanatban szabadrúgást ítéltek a férfi kedvenc csapatának, mire hirtelen felugrott, a cicák pedig a padlóra hullottak. Ráadásul a szabadrúgásból nem lett gól, és ő dühösen ült vissza. Csak ekkor figyelt fel a lába előtt heverő állatseregletre és a felesége döbbent arcára.
– Nem látod, hogy épp kikapunk? – nézett az asszonyra dühösen, majd látva, hogy annak könnybe borul a szeme, zavartan tette hozzá: tudhatnád, hogy nem látok, nem hallok, ha meccs van, de ha gyorsan el tudod mondani, mik ezek az izék, akkor nosza!
Az asszony némán szedte össze a cicákat, egyetlen szót sem válaszolt, de mire az ebédlőbe ért, kitört belőle a sírás. – Kivel élek én harmincöt éve? El kellene hagynom, és maradjon kettesben a dög tévéjével meg a meccseivel! Meg sem nézte, milyen csodaajándékot készítettem! Pár fillérből...
Aztán sírva-hüppögve gyönyörűen becsomagolta a hat cicát, majd kiment konyhába, hogy elkészítse azt a finom csokoládétortát, amelyikhez foghatót – a lánya és a veje szerint – senki sem tud csinálni rajta kívül. Épp végzett, amikor megcsörrent a telefonja. – Anyucikám, holnap, ebéd után rögtön induljatok hozzánk! Réka nagyon vár benneteket, roppant büszke, hogy négyéves lesz – kiáltotta a lánya jókedvűen. – Ott leszünk – felelte –, épp most készültem el a tortával. – Anyu, mi bajod? Olyan tompa a hangod – kérdezte a lánya aggódva.
– Á, semmi! Csak nagyon fáraszt, hogy apád a televízióval él, nem velem – felelte rosszkedvűen, majd letette a telefont, mert a konyhaajtóban megjelent a férje bűnbánó ábrázattal.
– Nem igaz, hogy a tévével élek, most is lezártam, és nagyon szeretem a hús-vér feleségemet – mondta a férfi, és megpróbálta átkarolni a feleségét.
– Tűnj el a közelemből! – kiáltotta az asszony, és nagyot taszított a mackós alkatú férjén. Másnap délután óriási sikert arattak a cicák. A kicsi Réka félretolta a drága játékkonyhát, nem foglalkozott a Barbie-ággyal sem, kizárólag a cicákkal játszott. Mindegyiknek nevet adott, mindegyiket megetette egy parányi kanálkával, felsorakoztatta őket, énekelt nekik, aztán lefektette valamennyit a kiságyába, majd kijelentette, hogy velük fog aludni.
– Úgy örülök, hogy ennyi cicám lett! – kiáltotta boldogan, és önfeledt szeretettel ölelte a nagymamáját a búcsúzáskor.
–Tudod-e Réka, hogy neked csodálatos nagyid van? – fordult a kicsihez az eddig meghatottan szemlélődő nagypapa. – Képzeld csak el, hogy ezeket a cicákat mind a mami készítette!
– Ő csinálta őket ilyen aranyosra? – csodálkozott a gyerek.
– Bizony ő – bólogatott a nagypapa.
– De te biztosan segítettél neki – mondta a kislány kedvesen.
– Hogyne, két félidő között – dörmögte a nagypapa. A lányuk, a vejük meg a kicsi Réka pedig sehogy sem értette, hogy miért kezd el hahotázni a mama, miért nevet torkaszakadtából a papa, és miért ölelik meg egymást olyan erősen, mintha új szerelemesek lennének.
