Trafton Drew és kollégái arra voltak kíváncsiak, hogy a szakemberek mekkora eséllyel szúrnak ki olyan részleteket egy-egy CT-felvételen , amire nem számítottak. A kísérlet nem más célt szolgált, mint hogy igazolják, ha konkrét elváltozást keresnek a felvételeken, más, egyéb, esetleg nagyon is feltűnő jelenség felett átsiklanak. Így volt ez a CT-felvételekre szkennelt gorilla képével is, amit a vizsgált radiológusok 83 százaléka nem szúrt ki...
A kísérlet során a bostoni Brigham and Women's Hospital pszichológuscsapata 24 röntgenorvosnak adta ki azt a feladatot, hogy öt páciens CT-felvételeit nézzék át, daganatos elváltozások után kutatva. A gyakorlatban ez nem igényel néhány percnél többet.
A "csíny" a következő volt: négy beteg felvételeit változtatás, manipulálás nélkül mutatták meg a radiológusoknak, de az ötödik páciens tüdejéről készült 239 kép közül ötre rászkenneltek egy-egy gorillát. A figura átlátszósága egyre erősödött a felvételeken, majd elhalványult. A teszt eredményei hozták a papírformát, illetve a korábbi kísérletek szerinti formaságot: 24 résztvevőből négyen vették észre gorillát, pedig többségük hosszabb ideig is szemlélte a figurát.
A kutatás vezetője később még 25, orvosi képzettséggel nem rendelkező felnőttel is elvégezte a tesztet, közülük nem akadt olyan, akinek szemet szúrt volna a gorilla a felvételek között.
A jelenség nem más, mint a szelektív vakság iskolapéldája.
Honnan a gorillás ötlet?
1999-ben volt már egy hasonló kísérlet (Daniel J. Simons professzor végezte), ahol a gorillamotívum volt a fő szál, és bekerült a pszichológiatörténet leghíresebb kísérletei közé. Ennek során Harvardon tanuló egyetemistáknak videót vetítettek, melyen kosárlabdázó fiatalokat láttak. A feladatuk az volt, hogy számolják össze a felvételen látható passzok számát, amit a fehér játékosokhoz kötnek. "Bonyolításként" egy gorillajelmezbe öltözött alak vonult át a játéktéren, aki még táncolt is a szereplők között. Amikor megkérdezték a résztvevőket, hánynak tűnt fel az alak, a kutatók hasonlóan rossz eredményt kaptak: a vizsgált személyek több mint fele észre sem vette, annyira a koncentrált a fehér alakok labdapasszaira.
Kell-e félnünk?
A kísérletet olvasva talán elbizonytalanodok, mennyire bízhatjuk életünket a képalkotó diagnosztára. A válasz megnyugtató, legalábbis a pszichológusok szerint. Feladatuk ugyanis az volt, hogy egy adott elváltozást (rákos csomót) észleljenek, ami kétségkívül nagy odafigyelést, koncentrációt igényelt, ezt a feladatot pedig klasszisokkal jobb eredménnyel végezték el a laikusokhoz képest. A kulcs pedig a nagy koncentrációban keresendő: a kitűzött feladatban, vagyis a daganatok keresésében hatékonyak tudtak lenni, és a szelektív vakságnak hála, automatikusan kizárták a felvételekre nem illő tényezőket.
