A szélsőséges utcai jelenetek, az erőszak és a durvaság terjedése, az utcai összecsapások ismét ráirányították a figyelmet a "problémás gyerekekre". Joggal. Ezekből a gyerekekből kellő odafigyelés és megértés híján az utcákon törő-zúzó "problémás felnőttek" lesznek.
A szerző pedagógus, Szigethalom
Kivált úgy, hogy például a kiemelt budapesti kórházak között egyetlen gyermekkórházat sem találunk, ahol szakképzett pszichológusok vagy pszichiáterek foglalkoznának nehezen beilleszkedő gyerekekkel, akik ellenszenvet keltenek viselkedésükkel, s a pedagógusok jó része is szívesen megszabadulna tőlük. A szegregáció a pedagógia szégyene, bár sok helyütt egyáltalán nem szégyellik. Sőt... Évek óta figyelem ezeket a gyerekeket (tapasztalataimról szóló könyvem a kiadónál).
Az utóbbi tizenöt évben a továbbképzések sokasága zajlott le, de nem volt elég. Alternatív módszerekkel kombináltuk a régieket, itt-ott az iskola kereteit is feszegettük, s mindaddig el is boldogultunk, amíg a nehezen kezelhető gyerekek száma nem duzzadt fel annyira, hogy azt már nem bírta el az osztálykeret, és már nem volt elég a szeretet, s a humor. A váltás szükségességét időben meg kell érezni. Bár mi az iskolánkban minden lehetőséget megkaptunk, mégis úgy éreztük, hogy lépni kell az életszerűbb integrált oktatás felé.
Magatartási rendellenességről 43500 gyermeknek van papírja, és rajtuk kívül ott vannak még az egyéb "diszfunkciósok", sérültek, betegeskedők, vagy bárki, aki kilóg a sorból. A szabálytalan tehetségek vagy a hiperaktívak. Ma már mindenki "más" valamiért, és nekünk sokkal inkább mellettük kell lennünk, mert erősödik a szülői "énmegvonás", amit idő hiányában tárgyi ajándékokkal kompenzálnak.
Mi a szigethalmi Széchenyi iskolából ezután sem akarunk elküldeni senkit. Mi már az egész tanári kart érintő kötelező integrációs továbbképzés során megtapasztaltuk a jövőt! Erősen hiszem, hogy az összes oktatási intézményben kötelezővé válhat az integrációs nevelés. "Néhány éven belül" - legalábbis ez volt az oktatási minisztérium ígérete. Mindkét tagozatunkat ebben a szellemben indítottuk. Talán egy évtized múlva juthatunk ki az alagútból, amikor a középiskolák is hajlandóságot éreznek majd a váltásra. Akkor csillapodhat a serdülők kódolt lázadása, ha meg tudjuk erősíteni a pozitív énképüket. Aki pedig nem hisz ebben, nyugodtan hagyja el a pályát!
A feladat: empatikusan kezelni a gyermekeket, egészséges, vegyes összetételben, mint azokban a falvakban, ahol mindenki mindenkit elfogad, megsegít. Nálunk is erre vezet az út a jól bevált kooperatív módszereken: kiscsoportos, páros feladatvégzésen keresztül - heterogén összetételben. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lurkók nem néznek soha frontálisan a tábla felé, nem kapnak egyéni feladatokat, elfelejtenénk a sétálva tanítást, vagy elhagynánk a kiselőadásokat. De mégis: kalákában kell dolgozni, mert szükség van az együttműködő befogadásra. Nincs minden szülőnek pénze rá, hogy sajátos igényű gyermekét fizetős iskolákba járassa. Ők nálunk is megtalálják az örömüket, mert önmagukhoz mérjük a fejlődésüket, életszerűbb feladatokat kapnak, és mindig vannak előttük apró célok elérhető közelségben. Ezek a tanulók felnőtteket megszégyenítő érettséggel kommunikálnak, toleránsak és egyre kreatívabbak.
A haladás üteme nem egyenletes még a "normál" gyermekek esetében sem, hiszen a képességek terén minden osztályon belül nagy a szórás. Az eltérés két és fél év, tehát személyre szólóan kell tervezni a feladatokat, ami persze nem kis munka, de megéri.
A megoldás meglenne, már "csak" szemléletet kell váltani ahhoz, hogy elszaporodjanak az integrálni képes iskolák. Természetesen ehhez komoly továbbképzésen kell részt venni. De mi lesz, ha az erre való forrásokat elzárják? Milyen furcsa helyzet! Egyfelől a jog és a törvény szerint itt lenne a lehetőség és a kötelezettség, másfelől a sok gyerek számára egyáltalán nincs itt, mert a felsőbbség a szükségforrások megnyitását mindig holnapra ígéri.
Pedig már a kilencévesek is megfogalmazták: "Az a legklasszabb az egészben, hogy lehet barátkozva tanulni; jó a csendet megbecsülni, isteni a jókedv és a humor." A "legnagyobb buli" persze az egymásra figyelés. Nincs jobb érzés annál, mint amikor egy "problémás" gyerek azt mondja: "Olyan jó, hogy beálltál mellém, tanító néni! Nekem nem jutott párom, pedig nem azért jöttem iskolába, hogy egy különgyerek legyek!"
