2021. január 1-jén – a többlépcsős orvosbéremelés első ütemével egy időben – bűncselekménnyé vált a hálapénz adása és elfogadása Magyarországon. Ezzel párhuzamosan a Magyar Orvosi Kamara etikai kódexe is zéró toleranciát hirdetett. A kelet-európai egészségügyi rendszerek évtizedes öröksége, a paraszolvencia így egyszerre két irányból került nyomás alá. A kutatás egyik legfontosabb eredménye, hogy az orvosok szerint ez a kombináció valóban átrajzolta a terepet: 31 százalékuk szerint a hálapénz mára gyakorlatilag megszűnt, 61 százalék szerint létezik még, de ritka, és csak 8 százalék tartja rendszeresnek – írja blogoldalán a K-Monitor.
Hálapénz Magyarországon 2026-ban
A változás minden ellátási területen drámai. A szülészet-nőgyógyászatot a szigorítás előtti időszakra vonatkozóan az orvosok 94 százaléka tartotta hálapénzzel fertőzött területnek, a mai helyzet megítélésében ez az arány 29 százalék. A sebészetnél 91-ről 23, a fekvőbeteg-ellátásban 82-ről 11 százalékra esett ez az arány. A legkevésbé érintett háziorvosi ellátásban 32-ről 5 százalékra csökkent. A hálapénz tehát nem tűnt el teljesen, de a korábbi, szinte egyetemes gyakorlatból kivétel lett.
Ahol megmaradt, ott is átalakult a hálapénz. Akik szerint még létezik, azok kétharmada úgy látja, ma elsősorban a jobb bánásmód reménye tartja életben, 47 százalékuk szerint az őszinte hála, 45 százalékuk szerint a várakozás megkerülésének vágya. Csak minden ötödik válaszadó szerint fordul elő, hogy maga az orvos kéri vagy sejteti az ellenszolgáltatást. A formák jellemzően puhábbak lettek: a leggyakoribb említés az ajándék (66 százalék). Készpénzes hálapénzről 42 százalék, alapítványi befizetésről 23 százalék tud. Említésre méltó, hogy 37 százalékuk szerint a hálapénz úgy él tovább, hogy a közellátásban nyújtott szolgáltatást magánúton fizettetik meg. A köz- és magánszféra összefonódása tehát részben a boríték helyébe léphetett.
Kapcsolódó cikk
Kapcsolataik révén jobban boldogulhatnak a betegek
Miközben a készpénz szerepe zsugorodik, a hozzáférés egyenlőtlensége maradt: az orvosok mindössze 3 százaléka gondolja úgy, hogy a jó ellátáshoz ma kizárólag a formális szabályok szerint lehet hozzájutni. A többség (65 százalék) szerint a rendszer alapvetően formálisan működik, de a kapcsolatok számítanak – 31 százalék szerint pedig bizonyos helyzetekben csak kapcsolatokkal lehet boldogulni.
A megkérdezettek háromnegyede szerint gyakori, hogy celebritások és közéleti szereplők soron kívüli vagy VIP-ellátást kapnak. 73 százalék szerint az ismerősök, rokonok soron kívüli ellátása, 70 százalék szerint pedig az orvosválasztásban élvezett kapcsolati előny gyakorinak számít. A szívességi várólista-módosítást 42 százalék látja gyakorinak, hálapénz reményében végzett indokolatlan kezelést pedig 8 százalék. A protekció mára jóval elterjedtebb jelenség, mint a pénzmotivált visszaélések. A kapcsolati tőke lett tehát az egészségügyi hozzáférés valutája. Ez a jelenség mélyítheti a társadalmi egyenlőtlenségeket: az orvosok 35 százaléka szerint a betegek társadalmi vagy anyagi helyzete érdemben befolyásolja az ellátás minőségét.
Gyakoriak továbbá a finanszírozás maximalizálása érdekében történő visszásságok. A megkérdezett orvosok fele szerint gyakori a túlkódolás, azaz amikor a finanszírozás maximalizálása érdekében rögzítenek felesleges diagnózisokat vagy beavatkozásokat. Gyakran előforduló jelenségnek látja 43 százalék azt, hogy az ellátást nem a szakmai indokoltság, hanem a volumenkorlát teljesítése vagy kihasználása vezérli.
A nem klinikai területeken ennél nyersebb visszaélésekről is beszámolnak. Az érvényes választ adók 73 százaléka szerint előfordul megvesztegetés az idősotthoni elhelyezéseknél, 30-30 százalék szerint a jogosítványokhoz és sportalkalmassági igazolásokhoz kötődő vizsgálatoknál, illetve a rokkantsági minősítéseknél. E kérdéseknél ugyanakkor kiugróan magas volt a bizonytalanok aránya, hiszen a legtöbb orvos nem lát rá ezekre a területekre. Így ezek az arányok a jelenséget ismerők percepcióját mutatják, nem a tényleges előfordulásuk gyakoriságát.
Az orvosok maguk is ellentmondásosan élik meg az informális gyakorlatokat. Azt, hogy az állami intézmények pénzért kényelmi szolgáltatásokat nyújtsanak (külön szobát, jobb étkezést), 57 százalékuk elfogadhatónak tartja. Amikor viszont azt kérdeztük, mekkora belső konfliktust okozna nekik, ha egy ismerősük kérné, hogy segítse soron kívül bejutni egy vizsgálatra, 55 százalékuk jelzett kényelmetlenséget, és csak 23 százaléknak nem okozna ez gondot. A rendszer tehát olyan gyakorlatot tart fenn, amellyel a működtetői többsége maga sincs kibékülve.
Kapcsolódó cikk
Kiket érint leginkább a protekció?
A kérdőív arra is rákérdezett, előfordult-e az elmúlt egy évben, hogy valaki ismeretség alapján próbálta befolyásolni a válaszadó orvost. Ide tartozik például, ha valaki soron kívüli ellátást, időpontot vagy a szabályok rugalmas kezelését kéri. Az orvosok 66 százalékával legalább egyszer megtörtént ez, 12 százalékukkal rendszeresen. Az, hogy ki válik célponttá, nem véletlenszerű. Az elemzők szerint a befolyásolási kísérletek a köz- és a magánszférában egyszerre dolgozókat érintik a leginkább (76 százalék), ami újabb jele lehet a két szektor tökéletlen elkülönülésének. Őket követik a csak közszférában dolgozók (67 százalék), a csak magánszférában praktizálók körében pedig a legalacsonyabb az arány (47 százalék).
Figyelemre méltó a pályán töltött idő szerinti mintázat is: a 20 évnél régebben praktizálók lényegesen kisebb valószínűséggel számolnak be befolyásolási kísérletről (60 százalék), mint a fiatalabb kollégáik (71-75 százalék). A nőket valamivel gyakrabban próbálják befolyásolni (68 százalék), mint a férfiakat (63 százalék), bár a különbség statisztikai értelemben nem szignifikáns. A modell legfontosabb üzenete mindenesetre az, hogy a protekciós nyomás nem egyenletesen terül szét a rendszerben: oda koncentrálódik, ahol a szűkös kapacitás és a hozzáférési alternatíva – a magánút – egy kézben találkozik.
Az orvosok alig fele jelentené a visszaéléseket
Ha ennyi visszásságot látnak az orvosok, miért nem hallani róluk többet? A kutatás erre adja a legnyugtalanítóbb választ. Arra a kérdésre, hogy milyen valószínűséggel jelentene visszaélésre utaló jelenséget, a válaszadóknak kevesebb mint fele (45 százalék) mondta, hogy inkább vagy biztosan jelentene. Csupán 12 százalék biztos benne, hogy megtenné a jelzést. A hallgatás ugyanakkor nem elvi elzárkózás: kategorikusan csak minden tizedik orvos mondja, hogy biztosan nem jelentene; a legnagyobb csoport (45 százalék) az inkább nemet mondóké.
Mi tartja vissza akkor az orvosokat a bejelentéstől? A leggyakrabban említett akadály az, hogy nem áll rendelkezésre biztonságos csatorna (39 százalék), hogy az egyedi lépéseknek nincs értelme, amíg maga a rendszer a probléma (36 százalék), és hogy úgysem történne semmi (33 százalék). A kollégák elárulásának érzése (24 százalék) és a retorziótól való félelem (19 százalék) csak ezek után következne. Ezt a diagnózist támasztja alá, hogy mindössze az orvosok 12 százaléka szerint működik hatékony visszaélés-bejelentési mechanizmus a saját intézményében. A szakmai működés és a gazdálkodás átláthatóságát csak 17 százalékuk látja biztosítottnak, a betegpanasz-kezelés rendszeréről pedig 22 százalékuk gondolja, hogy valódi védelmet nyújt. Közben csak 30 százalékuk szerint kapnak az orvosok megfelelő tájékoztatást a korrupcióval kapcsolatos szabályokról. A rendszer tehát nemcsak csatornát nem ad, hanem iránytűt sem.
