Inkubátorba a nem kívánt babával Kissé sarkosan fogalmazva ez nálunk a babamentés elfogadott formája, mióta az egyik fővárosi szülészeti intézmény portájára kitettek egy erre a célra szolgáló inkubátort. A jónéhány éve bevezetett kezdeményezés azóta már a megyeszékhelyek többségénél is követőkre talált, kitették az inkubátorokat a nem várt, nem fogadott újszülöttek számára. Tehát a babamentésnek ez a formája országos programmá vált, annak ellenére, hogy a szakma részéről sokan fenntartásokkal fogadták, és ma sem értenek vele egyet. Az okokról Herczog Máriával, az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársával beszélgetünk.
- Az inkubátor olyan kényszermegoldás, amit csak minden más szakmai program után szabadna használni, nem azok helyett. Kényszermegoldás, ami jogellenes, etikátlan, antihumánus, hiszen hamis üzenetet közvetít a krízishelyzetben lévő terhes nőknek. Arra ösztönzi őket, hogy tájékozódás, segítségkérés helyett rövid úton szabaduljanak meg nem kívánt újszülöttjüktől, minden további segítségnyújtás nélkül - ez a szakértő véleménye.
A babamentésnek ez a formája nem hazai specialitás, a világ több országában alkalmazzák. Az Amerikai Egyesült Államokban le lehet tenni a babákat a mentők, rendőrség, tűzoltók, egészségügyi intézmények előtt, erről pedig tudnak a legkisebb települések lakói is. Az ott folytatott kutatások szerint azonban ez csak a legvégső kényszermegoldás, ami sem a gyerek, sem az anya, sem a család igazi problémáját nem oldja meg. Egyébként az említett hazai intézménynél, ahol hét éve helyezték ki az inkubátort, eddig 23 csecsemőt találtak, viszont a kórházban működő orvosokból, védőnőkből és szociális munkásokból álló csoport informáló, segítő munkáját csaknem 2000 válsághelyzetben lévő nő vette igénybe, és 70 százalékuk meg is tartotta megszületett kisbabáját, ami jól mutatja, hogy mi lenne az optimális irány.
- Ebből tehát az következik, hogy a megoldás a krízistanácsadás lenne, ami ma még - bár régóta emlegetett és igényelt szükséglet - mindig hiányzik nálunk?
- Bizony, pedig egy magát szolgáltató jelzővel emlegető egészségügytől, szociális ellátórendszertől elvárható a valódi, szakszerű krízisintervenciós szolgáltatás. A terhes-tanácsadások mellett mindenütt ott kellene működnie, megfelelően képzett szakemberek, védőnők, szociális munkások, pszichoterápiás szakemberek közreműködésével. A válságtanácsadást önkéntesen lehetne igénybe venni, és olyan információkkal segítené a nehéz helyzetbe került nőket, amelyek alapján felelősen dönthetnének ők, és családjuk bevonásával esetleg tágabb környezetük is a születendő gyermek sorsáról. Ez elméletileg ma is rendelkezésre áll, de a legmagányosabb, ismerethiánnyal küszködő nők, családtagok nem keresik fel ezeket a szakembereket, mert félnek, hogy hírbe hozzák őket környezetükben, s többnyire nem is tudják, hova fordulhatnának.
Vagy egyszerűen nincs pénzük és merszük elutazni oda, ahol nem ismerik őket. Mindehhez még bűntudat, félelem is járul, noha a krízishelyzetben lévővel szoros együttműködésben kellene segíteni döntése meghozatalában, önállósága, önrendelkezési joga tiszteletben tartása mellett. Ehelyett sikertörténetnek könyvelni el az inkubátorba helyezés lehetőségét, enyhén szólva is cinizmus, a társadalom lelkiismeretének megnyugtatása, alapvetően farizeus szemléletmód - mond kemény kritikát a mai gyakorlatról Herczog Mária.
- Végső soron azoknak is igazuk van, akik azt állítják, hogy nem szükségszerűen kerülnek krízishelyzetbe a mai nők, mert rendelkezésre állnak a korszerű fogamzásgátlás eszközei, a fiatalok szexuálisan felvilágosultak, a nem kívánt terhesség elkerülhető.
- A gyakorlat nem ezt igazolja. A szexuális, általában az egészségügyi kultúra igen alacsony színvonalú, a fogamzásgátlás rendkívül drága, a fiatalok, de gyakran még a felnőtt korban lévő nők - és férfiak - sem képesek tudatos életstratégia szerint élni.
Ma sem tanulják meg a testük és lelkük működését, e téren teljesen tudatlanul kerülhetnek ki az iskolából, a családból. Persze, hogy az lenne az ideális, ha a krízishelyzet nem állna elő, ha az intézményes társadalmi gondoskodás megelőzhetővé tenné.
A kétségek nehéz óráiban azonban gyakran nem áll a nő mellett senki. Még az sem, akivel a felelőssége nyilvánvalóan megoszlik, hiszen gyereknemzéshez ketten kellenek. Mégis, valami elferdült, torz hagyomány, szokásjog miatt, mindig csak a nőt terheli felelősség, a másik felet még megkérdezni sem kell, vajon ő akarja-e, vállalja-e a megszületendő közös gyereket. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy minden esetben az anyák teszik-e le a gyerekeket az inkubátorba, és teljesen elfogadhatatlan, hogy jognyilatkozatnak tekintik az inkubátorba helyezést, de nem tartják annak a máshová történő kihelyezést, vagy a kórházban hagyást, és nem veszik tekintetbe a gyerek jogát a saját identitásához, családja megismeréséhez. Az anya - vagy valaki a nevében - dönt, és nem tudjuk, más családtagok nem nevelték volna-e fel örömmel a kisbabát - mutat rá végül a helyzet fonákságra Herczog Mária.
Leopold Györgyi
