A középkori német néphit szerint a bodzában lakott a parasztudvar jó szelleme, amely megóvta a családot a tűztől és más bajoktól. Az első magyar nyelvű füveskönyv, Melius Juhász Péter Herbáriuma (1578) főleg hurutos megbetegedések ellen ajánlotta, valamint: "torokgyékot mosd az vizével..., köszvényes lábra jó a levelét párlani".
Cserjénk egyéves hajtásai zöldek, az idősebbek szürkésbarna színűek, felületükön jellegzetes paraszemölcsökkel. A fekete bodza (tudományos neve: Sambucus nigra) összetett levelei keresztben átellenesek, nagyok, páratlanul összetettek, a levelet alkotó levélkék tojásdadok, a szélük fűrészes. A bodza egyes virágai kicsik, fehérek-sárgásfehérek, erős illatúak, és ún. álernyőben csüngve alkotják a közismert, tekintélyes méretű virágzatot. A virágzásra legtöbbször május-júniusban kerül sor, a termések csonthéjas, 2-3 magos, fekete bogyók.
A bodza szinte egész Európában a gyakori cserjefajok közé tartozik, erdőszéleken, cserjésekben, vagy éppen utak mentén élő növénytársulások gyakori faja. Értékei miatt újabban már hazánkban is a termesztett növények közé tartozik, még néhány bodzaültetvénnyel is találkozhatunk.
A növény egyik gyógyhatású része - a drog - a virágzat, amely elsősorban flavonoidokat, szaponinokat, nyálkaanyagokat, némi illóolajat, kevés ciánglikozidot tartalmaz. Európa egyes országaiban palacsintatésztába mártott és forró zsiradékban kirántott bodzavirágzat a kedvelt, különleges csemegék közé tartozik. A bodza friss terméseiben szerves savak mellett cukrok és C-vitamin is előfordul. A virágdrog sokféle hasznosítása ismert. A bodzatea nyugtató, izzasztó vagy vizelethajtó teakeverékek vagy éppen a hashajtó lekvár alkotója lehet, a bogyókból kiváló lekvár, a virágzatból üdítőital készíthető. A bogyók gyógyhatásai közé sorolható az álmatlanság, a migrén, a fájdalmas ideggyulladások elleni alkalmazás is.
Valamire azonban vigyáznunk kell: a friss bodzatermések nyersen, nagyobb mennyiségben fogyasztva kellemetlen gyomor-bél tüneteket, panaszokat okozhatnak. Egy másik veszélyforrásra is fel kell hívnunk a figyelmet: a fekete bodza rokona a gyalogbodza (Sambucus ebulus) nem fogyasztható, fajtársával való összetévesztése enyhébb-súlyosabb következményű növényi mérgezést okozhat. A gyalogbodza csak kivételesen nőhet meg másfél méternél magasabbra, levelei nem tojásdadok, hanem hosszúkásak, virágai kellemetlen illatúak, mindig szártetőző bogernyőt alkotnak, a szintén fekete bogyótermései - eltérően a fekete bodzától - felálló terméscsoportban állnak. Feltétlen kerüljük e növény használatát!
Az ajakosvirágúak családjába tartozó mentafajok az emberiség ősi gyógynövényei. Régészeti leletek utalnak arra, hogy az egyiptomiak is ismerték, termesztették és alkalmazták. A görög mitológia szerint Pluto, az alvilág istene beleszeretett a gyönyörű nimfába, Minthébe. Pluto féltékeny felesége azonban Minthét növénnyé változtatta, amit már Pluto sem tudott megakadályozni, de a növényt finom illattal ruházta fel és a nimfáról nevezte el.
A görög-római világban mentát adtak a tejhez, hogy megakadályozzák annak megromlását, a mentaágak rágcsálása pedig biztos módszer volt arra, hogy a néha valóban lucullusi lakomák után serkentsék az emésztést. A XIII. században élt Szent Hildegard receptjeiben a menta felhasználása a légzési szervek és az emésztés panaszai esetén éppúgy javallott volt, mint külsőleg, bizonyos kiütések ellen. Bár ma sem egyértelmű, melyik mentafaj lehetett az akkor felhasznált, a lényeg, hogy több, nagyjából azonos összetételű és hatású mentafaj létezik ma is. Legfontosabb képviselőjük a borsos menta (Mentha piperita), mely föld alatti tarackjaival telel át. Szára jellemzően négyélű, kissé lilás, a növény 30-80 cm közötti. Keresztben átellenes levelei nyelesek, lándzsa alakúak vagy tojásdadok. Ajakos virágai a szárcsúcson lévő füzérbe rendeződnek, a sziromlevelek fehérek, felül kékeslilák. Virágzása júliustól szeptemberig tart, bár termést hazánkban nem igen érlel.
A növény őshazája kétséges, talán a Távol-Keletről származik. Valószínű egyébként, hogy a borsos menta olyan hibrid faj, amely a vízi menta és a zöld menta fajok kereszteződése útján jött létre. Érdekes, hogy a mai borsos menta meleg- és fényigényes növény, ugyanakkor tarackjai - megfelelő hó takarása alatt - akár -30 fokot is elviselnek. Gyógynövényként a növény virágzó hajtása, levele és a hajtásából előállított illóolaj ismert. A növény minden része jelentős mennyiségű illóolajat tartalmaz, melynek alkotói közül legfontosabb a mentol (az olaj 40-60 százaléka) és a menton (20-25 százalék). A mentol fő hatási a nyál- és epetermelés serkentése, emellett gyulladáscsökkentő, enyhén görcsoldó hatású. Mind belsőleg, mind pedig külsőleg alkalmazva hűsítő, érzéstelenítő hatású. Fentiekből következik, hogy a növény vagy az illóolaj alkalmazása igen széles körű. A gyógyászatban gyomor-, bél- és epegörcsök ellen, szélhajtóként alkalmazzák, oldja a feszültséget, enyhíti az émelygést. Az élelmiszer- és kozmetikai ipar italok, kenőcsök, fogkrémek, rágógumi alkotójaként használja igen jelentős mennyiségben. X.évf./12.sz.
