Az akác (tudományos néven: Robinia pseudoacacia) Észak-Amerikából származó, igénytelen, ellenálló, a pillangósvirágúak családjába tartozó fafaj. E fát Jean Robin francia botanikus hozta át Franciaországba 1640 körül, s innen került tovább Európa más országaiba. Hazánkba a XIX. század elején került, s nagy szerepe volt Alföldünk homoktalajainak megkötésében. Mai állománya igen jelentős, kb. 2,2-2,4 millió egyed. Az akác törzse aránylag rövid, kérge fiatalon sima, később repedezett, majd bordás, mély barázdákkal. Levelei nagyok, páratlanul összetettek, s fejlődésük két-két tüske védelmében indul. Virágai fehérek, kellemesen illatosak, s lecsüngő, sokvirágú fürtökben fejlődnek. Hazánkban a virágzás májusban, júniusban történik, s délről északra haladva követhetjük nyomon a virágzás kezdetét. Bár az akác virágzatát korábban palacsintatésztába mártva olajban vagy vajban kisütve is fogyasztották, fontosabb haszna az, hogy legjobb mézelő növényeink egyike. A méhészek számára a virágzással kapcsolatos információk igen fontosak, hiszen igen sokan együtt vándorolnak az akác virágzásával, hogy méheik minél hosszabban gyűjthessék e növény virágporát. A magyar akácméz igen jó minőségű, színe világosabb, jellege elég folyékony.
A megfázásos, meghűléses, köhögéssel járó betegségek egyik régóta javasolt ellenszere a mézes tea. Ilyen célra nemcsak az akácméz, hanem a hársméz is kiválóan alkalmas. A hársfajták leggyakoribbja a kislevelű hárs (Tilia cordata), amely egyben klasz-szikus gyógynövényünk is. A hárs a közepes vízellátású vagy üde erdők növénye, főleg középhegységeinkben, illetve a Dunántúlon fordul elő, de ültetett sor- és díszfaként településeken is találkozhatunk vele. A fa szabályos koronájú, törzse fiatalon szürke, később barnásszürke, repedezett kérgű. A levelek nyelesek, a levélváll jellegzetes szív alakú. Virágai sárgásfehérek, kellemes illatúak, melyek ún. bogernyőben állnak. A virágzás ideje május-június, amikor a virágok igen sok virágport és nektárt termelnek. Ez magyarázza, hogy egy-egy átlagos méretű fáról a méhek akár 10 kilónyi mézet is gyűjthetnek. A hársvirágok egyébként flavonoid-, nyálka-, cseranyag-tartalmukról is nevezetesek, ami miatt a gyűjtött és megszárított virágzat forrázatát (hársfatea) a meghűléses betegségek ellen régóta és sikerrel alkalmazzák.
A gesztenye (Castanea sativa) a Földközi-tenger medencéjéből származik. Levelei rövid nyelűek, nagyok, hosszúkásak, lándzsásak, szélük durván fogazott. Virágaik külön porzós és külön termős füzérekben helyezkednek el, nálunk júniusban virágoznak. A gesztenye termesztése valószínűleg több ezer éves múltra tekint vissza, s értékes termesztett gesztenyéseink vannak Nyugat-Magyarországon, vagy a Dunakanyarban. Nemcsak a gesztenye termései közkedveltek, hanem a népgyógyászat is alkalmazta a levelek forrázott kivonatát asztma, szamárköhögés, hörghurut ellen. A gesztenye virágai jó mézelők, s a gesztenyeméz a mézféleségek között is ínyencségnek számít.
A mézontófű (Phacelia tanacetifolia) a világ egyik legtöbb virágport termő növénye. Kaliforniából származik, és a méhészek egyik közkedvelt növényeként főként Nyugat-Dunántúlon termesztik, de kivadulva másutt is előfordul. A növény egynyári, szára 40-70 cm-es, levelei egy-kétszeresen szeldeltek, s a hajtást sok apró, merev szőr borítja. Virágai kékek, lilásak, tömött kunkor virágzatban állnak, a feltűnően hosszú porzók kiállnak a virágzatból, szinte felkínálva magukat a pollengyűjtő rovarok számára. A mézontófű nagy meny-nyiségű nektárt termel, s valóban rászolgál magyar nevére.
A vegyes virágmézről tudnunk kell, hogy ezt sokféle (vadon élő és termesztett) növény virágporából és nektárjából gyűjtik és készítik a méhek. Ez a mézfajta általában sűrűbb, színe sötétebb, illata, íze erősebb, a benne lévő cukor hajlamos a kikristályosodásra is. Ha ez a használat során zavaró, meleg vízbe állítva hamar ismét folyékonnyá tehetjük.
A különféle mézfajták nemcsak gazdagíthatják ünnepi asztalunk kínálatát, hanem sokféle értékes anyaguk révén egészséges táplálkozásunk részei is. Váljék egészségükre! XII.évf./2.sz.
