A vastag- és végbélrák itthon a második leggyakoribb daganatos megbetegedés, annak ellenére, hogy a legjobban szűrhető, s ezzel együtt a legjobban gyógyítható rákfajta, évente öt-hatezren halnak meg miatta. Íme egy meggyőző beszámoló, miért vállaljuk be a kellemetlen vizsgálatot.
Elmúlt ötven. Tudja, hogy ajánlott lenne elmenni végbéltükrözésre. Mégsem teszi. Jönnek a leggyakoribb kifogások: túl elfoglalt, nincs a családi legendáriumban egyetlen rákos beteg sem, egyelőre nem észlelt semmi rendellenességet, s amúgy sem szeretné, hogy egy orvos bedugjon valamit a vastagbelébe. Ez utóbbi az egyetlen igazi indok, s ez csak természetes. A gondolat, hogy egy másik ember - még ha orvos is - mélyreható vizsgálatokat végez a hátsó fertálynak nevezett területen, mindenkit félelmmel tölt el.
"Én pontosan ilyen vagyok, vagy még rosszabb. Ha létezik kórházfóbiás, akkor az én vagyok, nálam a sápadás és émelygés már a telefonos időpont egyeztetésnél jelentkezik" - magyarázza Molly McMaster, aki a vastagbélrák elleni harcot népszerűsítve az Egyesült Államokban, átkúszott egy, az emberi bélrendszert modellező csővezetéken, majd a kolonoszkópiát is bevállalta. Beszámolója segíthet mindazoknak, akik eddig félelemből nem vállalták be a szűrést. (A vizsgálat során a végbélnyíláson egy hajlékony, csőszerű eszközt vezetnek be, amelyben üvegszálas optika továbbítja a fényt, illetve a bélcsatorna belsejéről készített képet, amit az orvos monitoron követhet.)
Magyarországon évente kilencezer új betegnél diagnosztizálnak vastag- illetve végbélrákot, a kór a második leggyakoribb rosszindulatú betegség. A jó hír csupán az, hogy a baj korai felismerésével szinte valamennyi esetben garantált a gyógyulás. Ennek ellenére nincs szervezett szűrés, de a vizsgálatok bárki számára elérhetők. A páciens lelkiismeretére van tehát bízva, részt vesz-e a kolonoszkópos vizsgálaton, amely kimutathatja, van-e bármi ok az aggodalomra.
"Amikor ötven éves lettem, mindenki azt tanácsolta, hogy menjek el végbéltükrözésre. Egyetértettem, hogy valóban kellene, de nincs az a pénz, amiért ezt bárkinek hagynám. Ezzel a hitvallással hamar elértem az 55 évet" - meséli Molly McMaster. Majd folytatja: "a történet középpontjában egy 13 méter hosszú emberi vastagbél volt, egy vastagbélrák elleni felvilágosító kampány része, amelyet Bazinagy Bél (Colossal Colon) néven ismerhetett meg a nagyérdemű. Az alapötlet, hogy ezen végigmászva mindenféle érdekes kosárlabda méretű elváltozásokat találhatunk, amelyekről messziről látszik, jobb lenne nélkülük az élet. (A bélpolip - jó és rosszindulatú szövetszaporulatok - ugyanis rákmegelőző állapot: ha éveken át bennmarad a bélben, rosszindulatú daganattá válik, ami gyorsan képez áttéteket leggyakrabban a májban és a tüdőben.) Ha a közvetlen környezetedbe érkezik egy gigantikus vastagbél, kutya kötelességed azt megnézni a saját szemeddel, így hát magam is átkúsztam rajta. Írtam is róla egy cikket, s egyszersmind mindenkit arra buzdítottam, végeztesse el magán a végbéltükrözést."
Nem fog fájni
A történet szereplője azonban hajthatatlan maradt, egy ideig. "Én magam is aláírtam egy fogadalmat, persze nem tartottam meg. Eltelt újabb öt év, betöltöttem a hatvanat is végbéltükrözés nélkül. Aztán kaptam egy e-mailt a tíz évvel fiatalabb öcsémtől. Ez állt az üzenetben: "részt vettem egy rutin vastagbéltükrözésen, a diagnózis: rák. Az orvosok szerint a betegség még korai fázisban van, tehát gyógytíható. Figyelmeztettek, hogy értesítsem a testvéreimet, fontros, hogy résztvegyetek a szűrővizsgálaton."
Anafilaxia: te felismernéd a tüneteit?
S ez volt az a pillanat, amikor nem maradt más választás. "Pár perc múlva már a gasztroenterológus barátom számát tárcsáztam, hogy időpontot kérjek egy kolonoszkópiára. Néhány nappal később már ott ültem az orvosi szobájában, ahol színes ábrákat mutogatott a vastagbélről, arról a hosszú szervről, amely szemlátomást végeláthatatlan. Majd türelmesen és alaposan elmagyarázta nekem a tükrözési folyamatot, megnyugtató volt. Figyelmesen bólogattam, de valójában semmit sem hallottam abból, amit mondott, mert csak arra tudtam gondolni, hogy egy hosszú csövet dúgnak belém."
A konoloszkópia előtti napon el kell kezdeni az előkészületeket. "Az előírásoknak megfelelően nem fogyasztottam szilárd táplálékot, mindössze egy erőlevest ettem, ami alapjában véve víz volt, némi vegetával. Majd jöhetet a receptre felírt folyadék, ez legalább egy órát vett igénybe, az íze valami borzalom. A hatása még az ízénél is rosszabb, nukleáris hashajtó, órákat töltesz a mosdóban, míg teljesen kiürülsz. A klinikán számtalan nyomtatványt kellett aláírnom, amiben elismertem, hogy mindent tudomásul vettem és teljesen egyet értek azzal, bármi is volt az űrlapokon. Bementem egy szűk, lefüggönyözött fülkébe, levetkőztem, és magamra öltöttem a kórházi hálóinget. Egy apró kanült helyeztek a bal kezem vénájába, a vizsgálóban már várt az altatóorvos. Ez volt az a pillanat, amitől már több mint egy évtizede rettegtem. Elmondjam, milyen volt? Fogalmam sincs. Tényleg. Végigaludtam. Arra ébredtem, hogy az orvos kérdezi, hogy érzem magam. Kiválóan. S még jobban, amikor kiderült, minden renben van a vastagbelemmel. Több mint tíz évig menekültem egy olyan eljárás elől, amely lényegében semmiség. Fájdalommentes, kivéve a hashajtót, korántsem kellemetlen. Kockáztattam az életemet, a semmiért."
Mi fog rávenni, hogy elmenjünk a vizsgálatra? Nos, talán az a tény, hogy vagy van vastag- vagy végbél rákunk, vagy nincs. Ha van, a tükrözés lehetőséget ad az orvosoknak, hogy időben felismerjék és kezeljék. Ha nincsenek polipok, daganatok, megnyugtató lesz megtudni. Tehát nincs okunk, hogy ne menjünk el szűrésre.
Legjobban: