„Egy harmincas évei végén járó nő vagyok, aki gyermekkora óta létfontosságúnak tartotta, hogy udvarias legyen a körülötte lévőkkel. Ebbe beletartozik az is, hogy bocsánatot kérek, ha úgy érzem, valami rosszat tettem. Bár boldog és teljes életet élek, mindig is nagyon alacsony volt az önbizalmam, és folyamatosan kételkedem önmagamban. Ez a kombináció olyan emberré változtatott, aki állandóan bocsánatot kér” – kezdte a The Guardian szakértőinek címzett levelét egy tanácstalan nő.
„Az őrületbe kergetem a szeretteimet és a kollégáimat”
A levélíró úgy fogalmazott, gyakran annyira rutinszerűen kér bocsánatot, hogy nincs is tudatában. Ez a szokás véleménye szerint határozottan a szorongásából fakad, kényszeres bocsánatkérése azonban már a szakmai és a magánéletére is rányomja a bélyegét. „Az állandó bocsánatkérésem már az őrületbe kergeti a szeretteimet és a kollégáimat, és mivel ezt aktívan ki is fejezik, már engem is az őrületbe kerget, és csak egyre nő a szorongásom ezzel kapcsolatban” – magyarázta a helyzetet.
A tanácsot kérő nő egyébként egy politikára specializálódott pályakezdő akadémikus, ezért különösen fontos lenne, hogy magabiztosan beszéljen. Amikor azonban nyilvános beszédet kell tartania, vagy másoktól kell sok ember előtt kérdeznie, akkor mindig szabadkozás lesz a vége. Már több praktikát is kipróbált – például jegyzeteket készített, vagy tartott egy kis hatásszünetet a megszólalása előtt –, de mindegyik csak egy rövid ideig működött. „Azt nem hiszem, hogy valaha is szeretni fogom magamat, és ez ellen nem tehetek semmit. Ezzel már megbékéltem, és továbbra is élvezem az életet. Csak azt szeretném elérni, hogy abbahagyjam az állandó bocsánatkérést. De hogyan?” – tette fel végül a kérdést.
„Ez egyfajta önszabotázs is lehet”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt. Elsőként arra hívta fel olvasója figyelmét, hogy a bocsánatkérés egy fontos és értékes készség, azonban megfelelően kell használni – a túl kevés és a túl sok bocsánatkérés is gondot okozhat. Barbieri azonban – annak érdekében, hogy minél jobb tanácsot adhasson a kérdezőnek, Ali Ross pszichoterapeuta véleményét is kikérte a témával kapcsolatban. A szakértő szerint egy ilyen problémának mindig nagyon fontos feltárni az eredetét. Elképzelhető ugyanis, hogy a levélíró a szüleitől látott példát követi (akár akaratlanul is), vagy éppen egy gyermekkori megküzdési stratégiáról van szó, amely viszont felnőttként már nem szolgálja annyira az ő érdekét.
„Egyes viselkedési minták akár önszabotázsként is működhetnek. Hiszen tudod, hogy ezzel »megőrjítesz« másokat, mégis megteszed újra és újra. Érdemes lehet átgondolni, hogy miként szolgál téged a bocsánatkérés? A kényszeres mentegetőzés általában a szégyen és a lelepleződés elkerülésére tett kétségbeesett kísérlet. Mi lenne, ha nem kérnél bocsánatot ezekben a pillanatokban?” – vetette fel Barbieri és Ross.
Hogyan segíthet a terápia?
A fentiekhez hasonló, kényszeres viselkedési minták „kikúrálásához” nagyszerű megoldást jelenthet a pszichoterápia. Fontos azonban, hogy ehhez a folyamathoz egy velünk kompatibilis szakembert válasszunk, mert csak úgy lesz igazán hatékony a terápia. „Egy jó terapeuta gyengéden állít a kihívás elé, és nem próbál megjavítani. Ad viszont egy biztonságos teret, ahol elgondolkodhatsz, és végül elfogadhatod, hogy ki vagy. Segít visszatérni önmagadhoz, és veled együtt megvizsgálja, hogyan bánsz magaddal, mikor ítélkezel, illetve hogyan utasítod el és érvényteleníted saját magadat és az érzelmeidet. Mindez segíthet abban, hogy felismerd az önkritikát és megszakítsd ezt az ördögi kört, valamint rátalálj olyan módszerekre, amelyekkel empatikusabbá válhatsz önmagaddal szemben. Ezekkel az önbizalmad is növekedhet” – mutatott rá Ross.
Az ennyire rutinszerű válaszreakciókat egyébként nagyon nehéz megváltoztatni, hiszen az emberek a nehéz és stresszes pillanatokban főként reflexből cselekednek. A beivódott mintákat és az önbizalom szintjét tehát időbe telik újraformálni. A változáshoz vezető úton azonban az első fontos lépés az, hogy beismerjük magunknak, hogy probléma van a viselkedésünkkel. A kényszeres bocsánatkérés visszaszorítására beválhat továbbá, ha betanulunk más mondatokat is, amelyeket használhatunk a „sajnálom”, a „bocsánat” és az „elnézés” helyett, a helyzettől függően. Ez lehet például az „értem”, a „köszönöm a türelmet/megértést”, vagy az „igazad van”.
