Megcsonkított jövő

Még mindig nem elég riasztó - Kinek kell szembenéznie a veszteséggel? Évente csaknem 7000 végtagcsonkoló műtétet végeznek hazánkban. Javarészt új, részben úgynevezett reamputáció történik, azaz a már egyszer csonkolt végtag egy újabb darabját kell eltávolítani. Sajnos ez utóbbi műtétek legnagyobb része a dohányzás, a cukorbetegség és az alkoholfogyasztás, illetve ezen állapotok együttes meglétének következménye. Az alsóvégtag amputációk számai is jól tükrözik, melyek a leggyakoribb okai e súlyos műtéteknek. Több mint 80 százalékban valamilyen érrendszeri betegség miatt kell levágni a láb egy részét. Az érbetegség miatt csonkoltak főként 50-70 év közöttiek, 70 százalékuk férfi. "Míg azonban a múlt század első felében az érbetegség miatti csonkolás jobbára a 70-80-as éveiben járó emberek tragédiája volt, ma már 40 évesen sem ritka, hogy emiatt kell amputálni. Egyre több a fiatal az érbeteg" - mondja Ágoston Lajos, a Magyar Ortetikai és Protetikai Társaság (ISPO Hungary) főtitkára, aki sokkal sokkolóbbá tenné a dohányzásellenes elriasztó kampányokat.

Az adatokat Dr. Till Attila, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Amputációs Sebészeti Osztályának osztályvezető főorvosa is alátámasztja, miszerint az intézetükben végzett végtag-amputációk nagy része cukorbetegség és egyéb érbetegségek következményeként válik elkerülhetetlenné.

A daganatok alig három, a gyulladásos megbetegedések, szepszis és végtagfejlődési rendellenességek együtt az amputációk csupán négy százalékáért tehetők felelőssé. Az amputációs műtétek 14 százalékára kerül sor balesetek miatt. Ez esetben akkor döntenek a csonkolás mellett, ha a sérüléstől lefelé eső végtagrész szövetei - az erek, idegek, izmok, csont és bőrszövetek - közül legalább három olyan súlyosan sérül, hogy a testrész működése már nem állítható helyre. Hasonló a helyzet érbetegség esetén is, amikor a végtag szövetei megfelelő vérellátás híján elhalnak, és nem csak, hogy nem képesek betölteni feladatukat, de az elhatalmasodó gyulladások a beteg életét is veszélybe sodorják.

Jobb későn, mint soha, vagy jobb előbb?

Teljesen érthető a beteg vívódása, ha csonkoló műtéthez kell aláírnia a beleegyező nyilatkozatot, ám főként érbetegek esetén előfordul, hogy az életét sokkal nagyobb veszteség árán lehet csak megmenteni, ha túl későn szánja rá magát a beteg a beavatkozásra. Olykor maguk az orvosok is elodázzák a nehéz döntést. Menyes Csaba, az OORI Amputációs Rehabilitációs Osztályának pszichológusa jól ismeri az érbetegek hosszú vívódását. Az amputációkat több hónapos, netán éves küzdelem előzi meg. A betegek sok mindent megpróbálnak lábuk gyógyulásáért, megmentéséért.

A sebészeti osztályra kerülők a múlni nem akaró, kínzó fájdalom nyomán, bár aggódva, de többnyire elszántan indulnak neki a műtétnek. Túl akarnak lenni rajta, s a műtét végre meghozza az enyhülést: a fájdalom jelentősen csökken. Az amputáció a gyászhoz hasonló folyamattal jár, amihez idő kell. Az érbetegek a műtétre készülés időszakában küzdenek meg a veszteség érzésével. A fiatalabbaknak nehezebb elfogadni a műtét szükségességét, mint az időseknek, hiszen életük több szeletét, tervét érinti a változás. Utána viszont jobban reagálnak a protézisre, könnyebben tanulják meg használni, így lelkileg is hamarabb erőre kapnak.

A műtét során az orvos felelőssége, hogy helyesen válassza meg az amputáció szintjét. Hogy egészen konkrét példát említsünk, nem mindegy például, hogy sikerül-e megmenteni a térdízületet. Minél több ízület maradhat meg, annál könnyebb utána a talpraállás. Az amputáció helye azonban sokszor csak műtét közben dönthető el, sőt helyes is, ha az operáló orvos a valós helyzet ismeretében, munka közben hozza meg döntését. A másik fontos sebészorvosi feladat, hogy gondosan alakítsák ki a csonkot, s ezzel tegyék lehetővé és a lehető legjobban készítsék elő a rehabilitációt.

Az amputációs műtét, majd az azt követő rehabilitáció, illetve művégtag-ellátás menete pontosan kidolgozott irányelvek szerint zajlik, amit az Egészségügyi Minisztérium szakmai protokollja is rögzít. A leggyakoribb az alsó végtag elvesztése.

Mit lehet várni a rehabilitációtól?

A hiányzó végtag pótlása a rehabilitáció része. A pótlás célja, hogy a "végtag-amputáción átesett személyek újra elérhessék funkcionális képességeik gyakorlásának lehető legmagasabb szintjét" - olvashatjuk a minisztériumi irányelvekben. A rehabilitáció tehát akkor optimális, avagy sikeres, ha végül a beteg mindazt meg tudja csinálni, amire a műtét előtt is képes volt. Ebből a szempontból másképp érinti végtagjának elvesztése azt - az általában idős embert -, aki egyéb betegségek folytán eleve nem folytatott aktív mozgással járó életet, és másképp egy ereje teljében levő fiatalt, akit számtalan tevékenységében akadályoz a hiány. A kérdés tehát, hogy mit jelent "a lehető legmagasabb szint", nem is olyan egyszerű. Van, akinek a munkájába kell tudni visszatérnie, az idősebb korosztályhoz tartozó érbetegeknél az otthoni önellátás és függetlenség a cél. Minden esetben igaz azonban, hogy pótlásra lehetőleg szükség van.

Műtét után azonnal protézist

A rehabilitációnak a műtét után azonnal el kell kezdődnie. Bár az Egészségügyi Minisztérium szerint létezik, egyre ritkább az a helytelen gyakorlat, hogy az amputáltak művégtag ellátását csak fél-egy évvel a műtét után kezdik meg. A hazai betegek mind megfelelő ellátást kapnak. Gyakorlatilag nem fordulhat elő, hogy valaki műtét után hosszabb időre rehabilitáció nélkül marad, - mondja Dr. Till Attila. Ha tényleg így volna, később nehéz volna hozzásegíteni a beteget megfelelő protézishez és járásképességhez.

"A korszerű ellátás azt jelenti, hogy a lehető leghamarabb elkezdődik a rehabilitáció, és a protézis is hamar elkészül. Bizony nem könnyű megtanulni a protézis használatát. Minél nagyobb mértékű a végtaghiány, annál nehezebb. A baleset következtében hozzánk került, sportos, jó erőben lévő és jó egyensúlyérzékkel rendelkező betegeknél is csaknem egy hónapba telik, mire újra megtanulnak művégtaggal járni" - mondja Dr. Dénes Zoltán, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) orvosigazgatója. Az ide kerülők maximális szakértelmet és odafigyelést kapnak, hiszen ebben az intézményben csak ezzel foglalkoznak, míg más kórházakban a rehabilitáció csak egy a számos egyéb gyógyító tevékenység mellett. Az OORI-ben a betegek nem veszíthetnek időt, ami azért nagyon fontos, mert ha a végtaghiány miatt módosul a testkép, vagyis az agy és az idegrendszer megszokja az elvesztett végtag hiányát, akkor már sokkal nehezebb elsajátítani a művégtag használatát. Hiszen, ami nincs, azt nem is használjuk. Korai rehabilitáció nélkül gyakorlatilag 1-2 hónap alatt elveszhet a kétlábas járásképesség.

A fővárosi utcákat járva mégis felmerülhet a kérdés, miért lehet ellátatlannak tűnő esetekkel találkozni. Valószínű, hogy bevándorló, határon kívülről érkezőkről van szó, vagy egyszerűen olyanokról, akik azért nem hordják a protézisüket, mert tudják, hogy rászorultságuk láttán az emberek adakozóbbak - vélik a szakemberek.

Néhány hét, és újra járhat!

A művégtaggal és segédeszközökkel történő ellátás előkészítése gyakorlatilag a műtét utáni első napon megkezdődik. Hétre, sőt napra pontosan leírt program szerint zajlik. Már a súlyos műtétet követő első napon odafigyelnek arra, hogyan fekszik a beteg, mozgatják, ültetik. Nem csak azért, hogy ne érezze magát elhagyatottnak, és ő se hagyja el magát, a sebgyógyulás szempontjából is fontos a mozgatás. Ha kontraktúrák - deformációt okozó és a mozgást akadályozó izomösszehúzódások - alakulnak ki, az a későbbi mozgást és a megfelelő protézis használatát veszélyeztetheti, mivel ezeket csak hosszadalmas és fájdalmas kezeléssel lehet oldani. A kontraktúrák kialakulását segíti elő a tartós mozdulatlanság vagy üldögélés, de az a korábbi kórházi gyakorlat is, hogy a csonkot felpolcolják. Ehelyett ma már a második napon elkezdik a csonkot tornáztatni.

Ha például lábamputáció történik, akkor a műtét után egy héttel a gyógytornászok már abban segédkeznek, hogy a beteg járásbiztonsága a korlát mellett a lehető legjobb legyen. A csonk köré illeszkedő, felfújható tömlő segítségével kialakított, úgynevezett léglábra már rá lehet állni. Ekkor ugyan még tart a sebgyógyulás, de a csonk már nem érzékeny. A légláb egyben a csonkot is formálja, ami nélkülözhetetlen a sikeres végleges protetizáláshoz is. Hamarosan megbeszélik azt is, milyen protézist érdemes beszerezni. A harmadik hét kezdetére már ideiglenes vagy félkész művégtaggal kezdheti meg a páciens az egyensúly- és állógyakorlatokat.

A rehabilitáció menete és lehetőségei függenek az életkortól, a végtaghiány mértékétől, a csonkseb gyógyulásától, a csonk állapotától, fájdalmától, a többi végtag épségétől, valamint természetesen az általános egészségi állapottól és az erőnléttől. Bizony a protézissel való járás a saját testrész használatához képest több energiát emészt föl, ezért olyan fontos a jó erőnlét és terhelhetőség. Négy hét elteltével már a lábamputált érbetegek is hazamehetnek, és két hónap múlva a végleges protézisért jönnek vissza a kórházba, ahol a rehabilitáció részeként szakember segítségével tanulják meg használatát. A fiatal és erős betegeknél mindez gyorsabban, egyszerűbben zajlik.

Hogy mindez hogyan néz ki a gyakorlatban, és mitől függ, hogy ki milyen minőségű protézist kaphat, arról a cikk második részében olvashat.