Kétszer volt mellrákom. Először 32 évesen, majd négy évvel később kiújult. Akkor onkopszichológussal hiába kutattuk, mi lehet ennek a lelki oka. Nagyon elkeseredtem, hogy kész, vége, nincs meg a gyökérok, így tuti nem lesz jó vége a történetnek
– idézi fel Puskás Krisztina. Szerinte már az is sokat segíthet, ha letesszük azt a lelki terhet, hogy a betegség lelki okát firtassuk. Mert nincs mindig oka. Egyszerűen van, hogy csak kialakul és kész. A Rák túlélők klubja Facebook-csoportot is azért indította el, hogy a sorstársak segítsenek egymásnak „újra élni”.
A rák gyógyulási esélyei: fontos hogy érezd, te dönthetsz
Krisztinát úgynevezett tripla negatív mellrák támadta meg, amely jellemzően fiatal korban vagy terhesség alatt, illetve röviddel azután alakul ki. Ez a fajta mellrák általában csak műtéttel, kemo- és sugárterápiával együttesen kezelhető. Nagyon gyorsan alakul ki és terjed, könnyen ad áttétet, és nem mindig végződik gyógyulással a kezelés.
A rák egy utálatos betegség. Szépen lassan eszi meg az ember testét, lelkét és a jövőjét, a kezelések után is. Ezért is nagyon fontos, hogy a betegek érezzék: van döntési lehetőségük, és mindehhez megfelelő szakmai támogatást kapjanak. Érezhessék, hogy ők irányítják az életüket, nem pedig a rák.
Ehhez szerinte fontos lenne, hogy minden rákbeteg és hozzátartozója a kezelőorvos mellett onkopszichológussal is beszéljen, de sajnos ez is hiányszakma, mint megannyi másik az egészségügyben. Krisztina Szegeden kapta meg a kezeléseket, és a kiújuláskor találkozott először ilyen szakemberrel. Együtt kutatták a rák kialakulásának lelki okát, de nem találták meg. A pszichológus viszont rávezette, hogy a ráknak nincs mindig lelki oka. „Én ott és akkor letettem azt a terhet, hogy az okokat keressem, ez pedig rengeteget segített.” Krisztinának nem ez volt az egyetlen pozitív tapasztalata arról, milyen óriási segítséget jelenthet a jó kommunikáció.
„Egyszer, amikor már négy-öt órája várakoztam a kemoterápiás kezelésre, annyira elegem lett, hogy megszöktem a kezelés elől. Szép nyári nap volt, kisétáltam az onkológiáról, felpattantam a biciklimre. Letekertem a Tisza-partra, ki a szabadba, a természetbe. Soha nem éreztem annyira boldognak, felszabadultnak magam, mint akkor. Minden gondom és félelmem elpárolgott. Közben az onkológián már sorra kerültem volna és elkezdtek keresni. Nem találtak. Hívták a családomat. Anyukám telefonált rám kétségbeesve, hogy merre vagyok, mert mindenki engem keres, és nagyon aggódnak értem. Én meg csak nevettem, hogy nagyon jól vagyok és nem kérek több kezelést, mert nagyon jól érzem magam így szabadon, majd megyek lassan haza. Aztán hívott az onkopszichológus is. Nem akart rábeszélni a kezelésre, csak aggódott értem. Személyesen is beszélgettünk utána a nagy szökésemről. Végül úgy döntöttem, hogy folytatom a kezelést. A mai napig nem érzem úgy, hogy rám kényszerítették volna, mindez a kommunikáción és a megfelelő emberi hozzáálláson múlt. Folytattam, túléltem.”
A családtagoknak is nagyon nehéz a kezelések alatt, után, sok kapcsolat nem is éli túl ezeket a viharokat. Nagyon fontos lenne az ő lelki támogatásuk is, mert ebben a feszült helyzetben sajnos nem mindig tud az ember mintaanya, -apa lenni. Krisztina szerint emiatt az egész családnak szüksége lehet mentális támogatásra.
„Ha te vagy a világ leoptimistább embere, ez akkor is hatással lesz rád”
Elengedhetetlennek tartja az onkológusok pozitív hozzáállását is: „tudom, hogy túlterheltek az egészségügyi dolgozók, tudom, hogy nem mindig kedvesek a betegek és a hozzátartozók sem – sokszor nehéz rákosan kedvesnek lenni –, de nagyon függ attól, hogy ők hogyan kommunikálnak, állnak a beteghez és hozzátartozójukhoz.” Ehhez persze – szerinte – nekik is biztosítani kellene a lehetőséget, hogy valahogy feltöltődjenek, mert óriási teher nap mint nap a halál árnyékában dolgozni.
Amikor gyereket látsz a kezelésen, vagy az egyedülálló a kisgyerekével jön és kiderül, hogy többszörös áttétes rákja van - ezt nem lehet megszokni. Ha te vagy a világ legoptimistább embere, és nem beszélsz senkivel a várakozás alatt, akkor is látsz, hallasz élettörténeteket, amelyek hatással lesznek rád.
Ez a hatás viszont nem mindig negatív. Krisztina például az első műtétjekor ismerkedett meg egy sorstársával, akitől azóta is rengeteg energiát kap, jó barátnők. És bár az érintetteknek fontosak a kapcsolatok a betegség alatt és után is, az azonban egyéni, ki hogyan reagál egy ilyen megváltozott élethelyzetre. „Az első rákomnál, amikor bejelentettem a munkahelyemen, hogy most velem mi fog történni, akkor az egyik kolléganőm, akivel nagyon jóban voltunk, nem szólt semmit. És másnap sem, és harmadnap sem, és utána sem. Nagyon rosszul esett. Később megértettem, hogy mindenki másképp reagál az ilyen nagyon-nagyon rossz hírekre." Krisztina átélte tehát, hogy a hozzátartozókat, barátokat, kollégákat is lesújtja a hír, de eltérően reagálnak, mert ők maguk sem tudnak mit kezdeni azzal, amikor kézzelfoghatóvá válik a halál.
Jó túlélni a rákot, de utána jön egy csomó olyan testi-lelki nehézség, amit nem mondanak. Még most is keresgélem a helyem az élők között, a nem rákosok között, és messziről észreveszem, ha valakin paróka van.
Krisztina nem számolja az éveket, nem tart második születésnapot. Vallja, hogy mindenki máshogy éli ezt meg testileg, lelkileg. Ráadásul a mai napig nem tudják megmagyarázni, miért éli túl az egyik és miért nem a másik, hiába azonos a ráktípus, a kezelés vagy a személyes adottságok.
Pont ez a lényege a ráknak, ez a bizonytanság, kiszámíthatatlanság. Megeszi az ember jövőjét.
Segít a sorstársainak újra élni
„Nagyon jó sebészem volt, de azért csak összedaraboltak, és nyilván nem úgy nézek ki, mint előtte.” Krisztina persze hallgat a környezetére és örül, hogy túlélte, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy rövid idő alatt megváltozott a testképe, a testi-lelki terhelhetősége és a szellemi teljesítménye. Mindezt pedig a mai napig nem sikerült elfogadnia, és nagyjából egy évtizeddel idősebbnek érzi magát a korosztályánál testileg, lelkileg. Ezért is hozta létre a Rák túlélők klubja Facebook-csoportot, hogy segíthessen a sorstársainak „újra élni”.
A csoporttal terve az is, hogy kapcsolatba lépjen munkáltatókkal. Szerinte fontos ugyanis, hogy ők is felismerjék: egy rákos ember némi támogatással ugyanúgy értékes a munkaerőpiacon, mint egészséges társai. Nem biztos, hogy ugyanabban a pozícióban fog maradni, és ugyanazt fogja csinálni, de ha segítenek neki lelkileg is felállni, akkor sok mindenre lesz még képes. Ez persze nem megy mindig, egyedül meg végképp nem, ezért jönnek jól a segítők – szakemberek, család, barátok, kollégák. „Néha biztatni kell, néha csak csendben hallgatni, vagy figyelni a kiborulást, és papírzsebkendőt adni”.
Krisztina HR-vezetőként dolgozott, de miután másodszor is megkapta a diagnózist, gazdasági területre váltott, és most mérlegképes könyvelőként dolgozik külföldön. „Nem mondom, hogy könnyű, de kinek az? A lényeg, hogy mindig próbáljuk meg a lehető legjobbat kihozni a helyzetből”. Most, tíz évvel a második rákja után már vannak hosszú távú céljai, a megvalósításukhoz pedig ereje és motivációja. Ezt szeretné átadni a Facebook-csoportban lévő sorstársainak, akik a tervei szerint szakmai támogatást is kaphatnak majd a felületen.
Borítókép: Getty Images
